Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Víz László: Hűség (novella, 2. befejező rész)
A kutya megfordult és előrefutott, el is tűnt a fák között. A férfi elindult, de pár lépés után már nem tudta, merre menjen. Megállt. Csend volt, csak a hulló hópelyhek nesze hallatszott. Megrémült a gondolatra, hogy a kutya itt is hagyhatja. Füttyenteni próbált, de nem nagyon sikerült: túl merevek voltak az ajkai.- Kutyus! Hé, te! - kiabálta rekedten, és a kutya vidáman ugrándozva szaladt vissza. A férfi lecsatolta a nadrágszíját. A kutya engedte, hogy megfogja, odatartotta a nyakát a póráznak, amit a nadrágszíjából hurkolt rá.- Mehetünk - mondta a kutyának, és megrángatta a pórázt, mint valami gyeplőt. - Ha el tudsz vezetni, megmented az életemet. Induljunk. Bízom benned. Elindultak. A kutya biztosan haladt, mint aki jól ismert csapást követ. Időnként megállt, vagy mentében hátranézett, szaglászott, vakkantott párat és tovább indult. Szemmel láthatóan céltudatosan haladt, bár távol minden járt úttól vagy ösvénytől, vízmosásokon és árkokon keresztül. A férfi tévedett, amikor azt hitte, hamarosan ágyba kerül. Már vagy két órája mentek, de még mindig az erdőben. A kép nem sokat változott; a hóesés lassan megszűnt, a keleti égbolton - amerre mentek - derengeni kezdett a hajnal. Mikor kiértek az erdőből, egy tisztásra jutottak, mely a meredek hegyomlás alatt húzódott. Még mélyebben, a lankás hegyoldalon lombjavesztett erdő sötétlett. lent a völgyben szürke köd hömpölygött. Fölöttük, a kitisztult égen, sziporkázó fényben égtek a csillagok. A férfi leült egy kidőlt fatörzsre és tájékozódni próbált. Tisztán felismerte a Sarkcsillagot, a Göncölt, a Cassiopeiát. Előtte, a völgy túlsó oldalán mind magasabbra hatolt a gyöngyház színű fény.- Tehát kelet felé megyünk - gondolta. - Derékszögben fogjuk elérni az utat, melyről letértem. Ott majd balra fordulok és pont szemben leszek a Sarkcsillaggal. Nos, megmenekültem. Most már magam is eltalálnék.- Derék kutya vagy - mondta, és megveregette az állat fejét, amely ott ült mellette és őt nézte. Most már elég világos volt ahhoz, hogy jobban szemügyre vehesse megmentőjét. Zsömleszínű, egészen közönséges kutya volt, egy-egy barna folttal a fején, a bal lába felett és a mancsai végén. Nyitott szájjal lélegzett, a nyelve ferdén kilógott csillogó fogai közül. Mintha megint nevetett volna, s hunyorgott is hozzá mind a két szemével.- Erdész vagy vadász kutyája lehet - morfondírozott. - Esetleg a csőszé, vagy az erdőkerülőé. Mindenesetre ismeri a terepet, annyi biztos. Lehet, hogy ilyesmire idomították. Nézték egymást a kutyával, és érezte, hogy nagyon szereti ezt az állatot, bár sose volt valami nagy állatbarát. A kutya is kimelegedett: úgy gőzölgött a háta, mintha füstöt fíijtak volna a szőre közé.- Hát én megtartalak magamnak - határozta el magát. - Te már az én kutyám vagy, és jó dolgod lesz, annyit mondhatok. A kutya, valahányszor meghallotta a férfi hangját, sepert egyet a farkával, a fejét kapkodta és hunyorgott. A férfi rettenetes fáradtságot érzett; de boldog volt, mint talán még soha életében. Az éjszaka fantomos emlékeit elfelejttette vele a világosság, és a tudat, hogy megmenekült a haláltól és célhoz fog érni. Elővette a kenyeret, mely felismerhetetlen ragaccsá vált elázott és fagyott állapotában.- Egyél, kutyus - mondta és eléje dobta a kenyér belét, a héját pedig megette maga. Aztán fogta a pórázt és megindult a kutya nyomában, a hegyomlás oldalán, le a völgybe. * Derékszögben érték el az utat, kevéssel az erdő után. Most már akarattal sem lehetett eltévedni. 10 VII. évfolyam 4. szám - 1997. október
