Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 3. szám - Az idő sodrában
S$z idő sodrában Ahogy magunkra nézünk, örökös hiányérzetünk kísér bennünket évszázadok, évezredek óta. Könnyen lelkesedő, könnyen csüggedő nép vagyunk. Önkritikusak és önkritikátlanok. Mindezt nem egyszerre, hanem mikor milyen hangulatunk van. Árnyékként kísér bennünket a széthúzás, az egyenetlenség szelleme. Nagy nemzeti ünnepeink szinte kivétel nélkül valamiféle gyászhoz, gyászos eseményhez kötődnek. Mintha nem akarnánk emlékezni a jóra, a felemelőre, a lelkesítőre, hanem a figyelmeztető jeleket látnánk önnön sorsunkban. Mikor megpróbálunk mégis valami szépet, hősit, nevezeteset fellelni hajdani értékeink között, dühös fúriákként vetik ránk magukat mindazok, akik hallani sem szeretik ezt a szót: magyar. A sok vesztett háború, levert, vérbe fojtott forradalom, egyszóval nemzeti kudarcaink emléke túl elevenen él emlékezetünkben. És a másokéban is. Bűntudatot ébreszteni másokban a pedagógiai érzék teljes hiányát jelenti. Tapintatlanságot, lelki durvaságot, torz lelki alkatot mutat, bárki tegye is. Kollektív bűntudatot indukálni pedig szélsőséges magatartásra utal. efféle politikai csoportok befolyására utal. Mindig azt vetítjük ki másokra, ami bennünk van. Aki szeretetben él, szeretetet sugároz. Aki gyűlöletben, az gyűlöletet. Aki szégyenben, az a tulajdon szégyenét árasztja másokra, ezért várja el. hogy vele együtt, vagy még inkább helyette szégyelljük magunkat. Nagy királyaink centralizált hatalmat gyakoroltak, és megvolt bennük az a képesség, ami a ma emberéből szinte teljességgel hiányozni látszik, hogy egységes nemzetet teremtettek, illetve megőrizték elődeik ezen hagyományait. Mi az egység legelemibb feltétele? A nemzetiségében, vallásában, kultúrájában, csoportszellemében oly sokféleséget mutató néprétegek összetartása, nem pedig egymás ellen uszítása. Ahol rend van a lélekben, ott rend teremtődik a környező világban is. S hogy mit teremt a lélek diszharmóniája? Nézzünk csak szét magunk körül: jóllehet fegyverekkel nem háborúzunk, de milyen vulgáris mindaz, amit szavakkal, az emberi lélek mérgezett fegyverével követ el az ember, s ezt kell viselnünk nap mint nap. A gyűlölet elvetése, akár a környezetvédelem, mindig egyes szám első személyben kezdődik. Ez a tettünk nem általános, megfoghatatlan, hanem univerzális lehet csupán. Nem egy emberre vagy egy népcsoportra korlátozódik, hanem mindenkire érvényesen él és hat. Társaink boldogsága vagy boldogtalansága ránk is hatással van. Még akkor is, ha nem akaijuk észrevenni, mi történik velük. A boldog ember mindenkire rámosolyog. Olyan, mint a nap, nem válogatja meg, kire süt, jut bőven mindenkinek a fényéből. A boldogtalan ember nem bírja látni a társait. Olyan, mint egy viharfelhő: benne lappang valamiféle fenyegetés, hogy az erejét bármelyik pillanatban ellenünk fordíthatja. Melyik a kellemesebb társaság? Melyiket választjuk szívesebben? Az emberiség boldoggá tétele sokkal kevesebb erőbe, energiába (és pénzbe) kerülne, mint az erőszakos militarizálás, mindig előre kitervelt módokon, a világnak egyetlen zugát sem kímélve, vagy a le- züllött, levitézlett politikai rendszerek életben tartása, csak mert a Rossz képviselőinek ez így tetszik. Sorsunkat mi magunk formáljuk. A hit ereje bármilyen akadályt legyőz. A hitetlenség viszont megbénítja a legpozitívabb erőket is. Kudarcainkat tehát a hit hiánya okozza. De hol keressen hitet az, akitől már mindent elvettek, mindenétől megfosztották? Miből táplálkozhat a reménytelenség, a csüggeteg ember? A teremtő erőből, mely mindnyájunkban ott rejlik láthatatlanul. A belső világ rendjéből, mert hiszen ha csak a külvilág felelős mindenért és mi magunk vétlenek vagyunk, akkor ott benn rendnek kell lennie...! Új Hevesi Napló 3
