Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Cserniczky Dénes: Lourdes Egy zarándok-út élményei és emlékei
Dobós tanárok... A sors és a háború vihara 1945. nyarán vetett Egerbe. A mai napig hálás vagyok érte. És bár az elmúlt évtizedekben sok keserűségben is részem volt itt, a város nemes atmoszférája, az emberek oldott közvetlensége sokmindenért kárpótolt. Természetesen nem minden és nem mindenki áll szívemhez közel. Nem kedvelem például a külső' városrészek cipőt és autót marasztaló lucskos kátyúit, a nedvszívó tufakővel, szigetelés nélkül épült házak salétromos, omladozó, sebhelyes falait. Felingerel, ha intrikus, könyökvédős nyárspolgárral találkozom, aki egy tál lencséért barátját is hajlandó elárulni. Hevesebben—hisz Hevesben vagyunk—dobban viszont a szívem, ha az ékszer-szépségű Dobó téren sétálgatok a Minoriták temploma és az 1552-es diadalt sugárzó robosztus, impozáns várfalak tövében. A Kossuth utca barokk palotái, a Líceum monumentális tömbje, a Bazilika aranyban tündöklő esti sziluettje eszembe juttatja a pórt, a polgárt, a nemest, a klérikust, aki munkával és pénzzel, minden áldozatra készen megalkotta azt a csodát, amit úgy hívnak, Eger. Nos, idekerülve, pelyhes állú legénykeként iskolát kellett választanom. A könnyebb utat kerestem; jó jegyeket kevés munkáért. - Sok nebuló manapság is így van ezzel. - Újsütetű barátaim a Dobó gimnáziumot ajánlották... Bár ne tették volna, már ami a könnyű sikert jelenti... De ha arra gondoltak, hogy kiforrott pedagógusok fogják életem útját kikövezni, úgy a „súgás” helyes volt. Osztályfőnököm Lemle Rezső lett, aki aztán három évig, az érettségiig elkísért. Alacsony, vékony, görnyedt hátú, zárkózott öreg ember, akinek kezéből még az órán sem hiányzott a szipka, belőle a cigaretta. Nikotinos ujjai alig-alig lapoztak a tanári noteszban, mert a jegyektől nem hagyta magát befolyásolni. Minden diákról (elő)ítélete volt... Magyart és németet tanított. Előbbiről nem sok emlékem maradt, de „német-összecsapásaink” harca eleven maradt. Azidőben (még) elég jól beszéltem a nyelvet, mert már dedós koromban — édesanyám modern, de lehet, hogy sznob szemléletének engedelmeskedve sulykolták belém Bábel zűrzavarának e változatát. Egyszóval, az egyik legjobbnak tartottam magam e tárgyból. Nem így Lemle tanár úr! Megkövetelte ugyanis, hogy az időjárás-jelentést németül magoljuk be („Zeit und Wetterbestimmung”), s aki e néhány sort bebiflázta, az nyugodtan ülhetett babérjain, és jeles eredményén. Erre a magolásra viszont képtelen voltam... Rovó járt érte! Sok évvel később kiballagtam sírjához a Kisasszony temetőbe. Kezemben a friss német nyelvvizsga-bizonyítvánnyal, amit a szelíd őszi szél meglobogtatott Neki. Azóta is minden évben, Mindenszentekkor mécsest gyújtok a síron, melynek lobogó lángja mellett elsuttogom - mint a Miatyánkot - az időjárás-jelentést, németül. Békési Pál. A mathézis és fizika tanára. Süldő sem voltam, amikor barátjává fogadott. Szüleimmel ismerkedett össze, még Losoncon, ahol a gimnázium második osztályának padját koptattam. Már ott is diákja voltam, az eredményt illetően elég sikertelen. Később katona lett, Győrben megsebesült. Itt szerzett csípőficama egész életén elkísérte. Alig észrevehető, csipetnyi bicegését elegáns, szálfaegyenes tartással ellensúlyozta. A háború után a sors ismét összehozott minket. A Dobóban. 0 ott tanított, én itt tanultam. Az órákon emberséggel, halk szóval, de vasfegyelmet tartott. De ha nagyritkán mégis feldühödött, és elbődült: - „fiam, úgy könyökön rúglak” - meglepődtem, mert szokatlan volt Tőle ez a stílus. Ám eltűnődtem, ...miért éppen könyökön (?)..., a mai napig sem értem! MW)a0 VI. # évfolyam 1996. december hó # 4. szám 21
