Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Cserniczky Dénes: Lourdes Egy zarándok-út élményei és emlékei
Az óra végét jelzó' csögentésre azonnal letette a krétát - ritka tanár-erény(l), de még a katedrán maradt. Szokássá vált, hogy ilyenkor körégyűltünk és lányokról, szívügyeinkről, az iskola dolgairól, politikáról - akkor még lehetett!!) - diskuráltunk. Esténként pedig el-ellátogatott hozzánk, ahol a römi-parti közben szó sem esett szög- függvényekről... Másnap én voltam a minta-diák, mert viszolyogtam attól, hogy visszaéljek megtisztelő barátságával. - 80 éves korában, magárahagyatva ment el a fizika tanára egy szebb, immateriális világba. A Hatvani temetőben pihen. Az eszményi férfi, a görög arcélű, barna hajú, atléta termetű, derűs, jó humorú Adonisz volt a testnevelő tanárom. Akárcsak jómagam, 0 is a Felvidékről menekült ide - oltalmat keresve a maga és családja számára - az Eged lábához simuló városba. Éppen kollégájánál, Békésiéknél kaptak egy albérleti szobát. Ha vendég voltam Békésiéknél, a vékony ajtón keresztül gyakran hallottam felesége - ugyancsak tanárnő - majdnem baritonját gügyörészni három apró gyerekükhöz. Mentalitása, tanári attitűdje nagyon hasonlított a Békésiéhez. Az órán teljes szigor, megkövetelt tekintély. A szünetben viszont oldás, amikor az apai barát jelenik meg a keménykezű tornatanár helyett. A sport megszállottja volt. Különösen a kosárlabdát, a tornát, és - ami engem is megragadott, - a vívást kedvelte. Hosszú téli szénszünetek idején, a jégveremmé dermedt tornateremben két megszállott kardja csattogott. Az egyik az edző - a tornatanár - a másik voltam én, a tanítvány. A plasztront keményre fagyottan öltöttük fel, majd az az izzadságtól lassan felengedett, még később csuromvizes lett. Olyannyira megszerettem Őt, hogy később egyik lányát vettem feleségül... 10 éve halt meg, 75 évesen. A Bazilika kriptájában álmodik a vívópástról. Márványtábláján ez áll: Csányi Barna, gimnáziumi tanár. Találomra sorolom tovább a tanári kar nagytekintélyű tagjait. Földi Gusztáv, az arisztokrata megjelenésű, mindig halk, mindig jól vasalt szürke öltönyben katedrára lépő latin tanár, a teljesítményt követelő gentleman. Grigássy Miska bácsi - így becézte Őt a diákzsargon - a tarfejű, erős tájszólással beszélő, bort kedvelő történelemtanár, aki néha-néha elvitt bennünket a várbéli Török Vendéglőbe, a „történelmet helyszínen tanulmányozni...” Darvas Andor, a sasorrú, - mit sasorr, karvaly! - cserkész parancsnok, aki cserkészeit a legnemesebb humanista szellemben nevelte, és aki elsőként adott kezembe - kémiatanár létére - szépirodalmi könyveket. És „Zacskó” tanár úr, a higanymozgású, enyhén ferde orrú franciatanár, aki temperamentumával, fizimiskájával elhitette velünk, hogy ő tényleg francia. Egyetlen ugrással perdült a tábla elé, elképesztő sebességgel felrótta a megírandó dolgozat első, két-három szavát, majd mint a villám megfordult és az osztályra meredt. Fürkész tekintete, mint a sólyomé, mint egy mesterdetektívé, áthatolt testünkön és lelkűnkön, hogy leleplezze a csalót, a puská- zót, aki az alig indított feladat nyomán a padba parancsolt könyvet fellapozná nemtelen, meg nem engedett segítségért. Talán az egyetlen voltam társaim közül, aki Mjazovszky Albertet őszintén szerette. A többiek rettegték a szigorú embert és általa talán a francia nyelvet is... Másfél évvel később részt vehettem az 1947-es franciaországi cserkész Jamboreen. Újsütetű francia barátaim alig hitték, hogy nem Languedocban, francia földön születtem. Nos, így tanított Mjazovszky Albert e magyar provinciában, itt Egerben, a Dobó gimnáziumban... Végül, de nem utolsósorban Kocsis Károly, az igazgató. Kackiás bajusz7 szikár, törékeny 22 VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
