Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: A szobor elindul
Gál Elemér A szobor elindul Már évszázadok óta béke honol a Földön. A nemzetek testvériségben élnek boldogan, érdekellentétek nélkül; mintha újra kezdődött volna a világ a teremtéssel, és mintha Isten is csak most lehelt volna lelket az agyagból mintázott emberalakba. Az emlékezet is visszaesett, nem tartották fontosnak, ami évszázadokkal azelőtt történt, a békés alkotó élet annyira lekötötte a figyelmet, hogy minden gondolatuk csak a jelennel foglalkozott. Az erőszak hagyományait elvetették, kiöregedett eszmék lomtárába kerültek és pókok szőtték körül sűrű hálóval. Csak néhány elaggott történész tud arról, hogy valaha véres, emberirtó háborúk dúltak a vén Európa földjén. Az emberek világszerte élik boldog napjaikat; jólétben fürdenek, észre sem veszik, hogy dolgoznak, mert mindenkinek az a munka jut, amit szeret; a munka is szórakozás. A szabadidő a felfrissülés korlátlan szabadsága, amiből kiki ízlése és szükséglete szerint választ. Ami a legszebb megvalósulás, nincs már fölösleges ember a nap alatt, a szerelem is annyi embert hoz világra, amennyi éppen a világegyensúly számára szükséges. Nem választ el nemzeteket, népeket gyűlölködés, megértik egymás nyelvét, csak fülhöz emelik a fordító-készüléket, és eltűnnek a nyelvi határok. Az egész emberiség egy nagy család. Mégis eszébe jut valami Sztálnyikov nevű történésznek, hogy hiányzik egy szobor. Hiába, mindig csak ráérő öregeknek motoszkál fejükben a múlt, ők idegesítik a jelenbe kapaszkodó ifjúságot. Nos, ez a Sztálnyikov rájött arra, hogy már minden nagy embernek állítottak emlékművet, de a diktátorok szobrát kihagyták a sorból. Legyen már egy szobra a diktátornak is. Nagy szerepük volt valaha a történelemben, Világot teremtettek és világokat hamvasztottak. Róluk is illik emlékezni, ők is részei a történelemnek. Tetőre hágott az érdeklődés. Az egész földkerekség Sztálnyikovot ostromolta, válaszoljon, mit jelent ez a szó, hogy diktátor? Valami őslény? A Dinoszauruszok rendjébe tartozó? Esetleg új automata?... A nagy érdeklődésre való tekintettel, Sztálnyikov a világvevő fénytévén válaszolt élőben, az égboltra kivetített képernyőn, hogy mindenki lássa, hallja. Egy napra beszüntették a munkát, pihent egyet az iskola, csak a templomok kapuja maradt nyitva. Egy világ hallgatta a tudós szavait. Sztálnyikovnak beszédhibája volt, és ez a fiatalok körében még fokozta népszerűségét. Mekegő hangon kezdett szónoklatához, de senki sem gondolt a kecskére, mert az első mondatok után folyékonyan fűzte gondolatait. így hát komolyan vették a nagy tudóst.- Barátaim, he-he-he, - mekegett a kecskeszakállú tudor, - a diktátor nem őslény, nem tartozik az őshüllők rendjébe, de rémuralmat teremtő ösztönével felülmúlja a Szauruszok családját. Ami még borzalmasabb, a diktátor ember volt. Nemzetek, népek ura. Százmilliók fölött uralkodott és ítélkezett. A szava — maga volt a törvény. Kezében az élet és a halál, de csak halált osztogatott. Rettegték hatalmát, félelem kapcsolta össze az embereket, a diktátor keze elért a legeldugottabb zúgba is, remegtek mindenütt, mikor sújt le a kegyetlen ököl... A huszadik században a félelem kísértete járta be a félvilágot: egymást váltották a diktátorok. Voltak fehérek, vörösek, sárgák. A nevükre nem emlékszem pontosan, vallotta be tudós szerénységgel és őszinteséggel Sztálnyikov, — de ez nem is olyan fontos számunkra. Gonosz, embertelen tetteiket azonban fenntartotta az emlékezet. Még halvány atavizmusként sajog bennünk olykor-olykor valami fájdalom, amit ha ezerszeresre felerősítünk, érezni kezdjük, milyen fájdalmakban részeltették a kiszolgáltatott embereket. így már magunk előtt láthatjuk az emberiség gátlás14 VI. évfolyam 1996. június # 2. szám
