Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: A szobor elindul
tálán zsarnokát... Állítsunk hát egy szobrot róla, de csak azért, hogy ne feledjük, milyen rettegés volt elődeink élete a diktátor hatalma alatt... Mint ahogy a jótevő Isten képe mellett ott áll a Sátán is, úgy a kiváló államfők mellé állítsuk a kegyetlen diktátort is, aki ellen szívósan küzdöttek e jeles férfiak. így legalább szemléletesen látjuk, milyen is a Gonosz, akitől óvni kell az emberiséget. Ez a szobor legyen egy Memento! Sztálnyikov szárnyaló beszéde után Iábujjhegyre állt a kíváncsiság: milyen lesz a diktátor szobra? Annak rendje és módja szerint, pályázatot írtak ki, ezt a kőkorszaki szokást azért megtartották, és csőstül érkeztek a legfantasztikusabb tervek és elképzelések. Megint csak ósdi szokásokat örökölve, persze, hogy a legrosszabb terv mellett szavaztak, mert az egésznek nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. Am, akkor még nem sejtették, mi lesz ennek a következménye. Aztán következett a szoboravatás. Megint egy ünnep, de most már egész hétre szóló szabadságot adnak mindenütt a Világtanács engedélyével, hogy önfeledten ünnepelje a mindenség a nagy eseményt. És a szobor áll mereven, betonból és vasból. Hatalmas kozmikus léptékű kolosszus. Húsz méter magas. Hosszú katonaköpenyben, lábán irdatlan nagy csizma, a fején tábornagyi tányérsapka, alatta félsötéten kegyetlenül bozontos szemöldöke, elszomorítóan szűk a homloka, de még elkeserítőbb lelógó bajusza. Két duzzadt ajka, mintha nyílásra készülne, hogy beleharapjon valakibe. Nos, ilyennek álmodták vissza elmúlt korok diktátorát. Eleinte az emberek megmosolyogták az iromba alakot, de lelkűk mélyén sajnálták a diktátori hatalom ártatlan áldozatait. Csakhogy egy idő után lefagyott a mosoly az arcokról, és kiveszett az együttérzés a szívekből. Aki felnézett a diktátorra, kezdte csodálni, a népet valami hideg áramlat hatalmába kerítette. Azt is kezdték suttogni, hogy a szobor beszél hozzájuk. Akar valamit tőlük. Sugalmaz, biztat, ugraszt; agitál valamire. Követel valamit. Nem értik pontosan, de már érzik, hogy befészkelt lelkűkbe valamilyen idegen anyag, ami nem hagyja nyugton a megszokott rendet. Repeszt és bomlaszt a társadalmi békére emelt épület falain. Felfigyelnek lassan, hogy a szomszéd gazdagabb, többje van valamivel és felébred az irigység. Alattomosan indul el a gyűlölet hulláma. Felfedezik azt is, hogy többféle nyelven beszélnek, másképpen ejtik a szól, és az Istenhez szálló imáknak is más és más a hangja. Kezdik egymást megkülönböztetni bőrük színéről, anyanyelvűkről, szokásaikról, kultúrájukról, vallásuk alapján és már nem szívesen állnak szóba a különböző etnikumok és felekezetek. Megváltozik lassan a gondolkodásuk is, egyre türelmedenebbekké válnak, nem viselik el a más hangot, a más hitet, a más meggyőződést, és úgy érzik, már nem tartoznak egy nagy közös családba. Csak az egynyelvűek, egyhitűek, egy gondolkodásúak keresik fel egymás társaságát, nem vegyülnek el a világ nagy tarkaságában, kezdenek visszatérni lassan a szűkebb világhoz, ahol csak egy hangon szól a dal és egy színe van az arcnak is. Az egykori sokszínű közösségek felbomlottak, az össze nem tartozók kerülik egymást, tekintetüket is elfordítják, mintha szégyen volna más csoportba tartozóval találkozni. Egyszer aztán, valaki azt mondta, hogy a nagy szobor megmozdult. Többen látták, amint az acélkarú diktátor megpödörte bajuszát és kajánul mosolygott, de mintha csak hazatérne egy hosszú útról, barátságosan integetett. Most már tüzes csóvák is röpültek a kiközösítettek házaira, nyilvánosan bántalmazták, jelvényeiket letépték, szájukat betapasztották, javaikat elvették, földjükről elüldözték. Végül, a szobor lépett egyet, majd még egyet, és körülnézett. Sötét éjszaka volt, de jól látta a szobor fekete szeme, hogy ismét haza talál, jó talajra lépett, és aztán elindult az emberek közé - újra. VI. évfolyam 1996. június # 2. szám 15
