Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

Nézte az asszonyt és egyre jobban megkívánta. Ingerelte az előbbi tekintet, mely elutasító volt és undorral teli.

— Mocskos disznó vagyok — gondolta. Sokszor megállapította ezt már magában; az este ki is mondta a felesége előtt. Korábban semmi szégyellnivalól nem talált benne. Mintha ritka betegség vagy különleges baleset esett volna meg vele; majdnem büszke volt rá. De most valami szégyenfélét érzett. Ez meglepte. Nem szerette ezt az érzést. És bosszankodott, mert egy homályos előérzet azt súgta neki, hogy ezt az érzést most már nem is tudja legyőzni, s ha egyszer jelentkezett, egyre erősödni fog.

Az utcán tűzoltóautó szirénázott és robogott el a ház előtt.

— Tegnap még jól volt a gyerek? — kérdezte az orvos. Elcsomagolta a fonendoszkópot és választ várva nézett a szemüvege fölött.

— Jól — mondta az asszony. - Nem vettem észre semmit.

Az orvos végigkopogtatta a kislány hátát, még egyszer megnézte a torkát, és öblögetőt kevert egy pohárban.

— Érdekes — mondta. — Hevesen lépett fel.

Az ágy szélén ült, hüvelykujját a kislány pulzusán tartotta és az asszonyt nézte, aki ott guggolt előtte és a gyereket becézte.

— Szép asszony — gondolta az orvos. Tekintete végigsiklott az asszony barna kontyán, ívelt, pihés nyakán, sápadt arcán, becsületes kezén. Számolta a szapora szívverést, közben az asszony szemöldökét, fülét meg orrcimpáját nézte, az elöl szétnyílt pongyolából kilátszó csipkét.

— Milyen szép asszony — gondolta.

Hátranézett és zavarba jött. A férfi a kandallónak dőlve állt és merően bámult rá.

— Hogy vagy? — kérdezte a kislánytól.

— Köszönöm, nem jól — felelte félénken.

— Csakhogy megszólaltál — mondta az asszony boldogan.

Az orvos lavórt hozatott és gurguláztatta a kislányt.

— Krákogj csak — biztatta. — Köpjél bátran.

Aztán újra megnézte a torkát és lefektette.

— Aludj — mondta. — Nemsokára meggyógyulsz.

A férfi bevezette a fürdőszobába.

— Vagy egy súlyosabb toroklob, vagy esetleg valami más — mondta, miközben a kezét törölte és körülnézett a csillogó csempés fürdőszobában. — Ha az a más lenne, kórházba kell vinnünk. De ne aggódjanak. Heggel eljövök és megnézem. Olyan ez itt, mint egy patika. — Kezét végighúzta a csempén. — Derék asszony a felesége. Egy tiszta asszony. Tudja, milyen nagy szó az?

Mosolygott; a férfi vállára tette a kezét és barátságosan megrázta.

— 0, igen — mondta zavartan a férfi. — Az.

A szobában ismét félhomály volt. Az asszony a lehunyt szemű kislány mellett ült.

— Várunk egy kicsit — mondta az orvos és az ablak elé állt. — Aztán elmegyek... Várnak a fiaim.

Ott álltak ketten az ablaknál és nézték az esős utcát, meg a ház előtt összegyűlt tócsákat. Éppen előttük lógott egy utcai lámpa. Tükörképe ott remegett a tócsában. A férfi szeretett volna már lefeküdni; az orvos a házikabátja zsebébe süllyesztette a kezét és gondolkozott.

— Hány gyereke van? — kérdezte a férfi.

— Kettő. Mikor eljöttem, felébredtek. Most egyedül vannak.

Éjszaka volt; az utcai lámpák fénykörébe ferde pászmákat húzott az eső; beteg volt a háznál és egy kihalt utca derengett előttük; fáradtak voltak és fakó hangon beszéltek: mindez valahogy különös volt így együtt és furcsa hangulatba ringatta őket. A férfi úgy érezte, mindent kérdezhet, és minden kérdésre hajlandó válaszolni.

— A felesége? — kérdezte a férfi.

__^__________. | , i /}/} f '

VI. évfolyam 1996. június * 2. szám

1