Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Estétől reggelig

— Meghalt. - mondta az orvos. — Négy éve.

Csönd lett.

A falióra, mely hosszúkás barna fatokjával hosszú hajú szfinxhez hasonlított, harangjátékszerű hangján elütötte a négyet.

A férfi közel hajolt az üveghez. A szétfutó és elpárolgó párafoltot figyelte, amit rálehelt.

— Kitűnő asszony volt — mint az orvos halkan. — A második szülésnél trombózist kapott.

Az orvos szaggatottan beszélt. A férfi úgy érezte, méltatlan ennyi bizalomra. De megsejtette, hogy az orvos nem neki beszél. Elhallgatott.

— Nagyon szerettem — mondta az orvos. — Nagyon szerettem. Talán azért is éltünk rosszul. Furcsa, ugye?

— Furcsa - mondta a férfi. — De előfordul.

— Még furcsább, hogy nem tudok megnősülni. Egyszerűen nem tudok. Ugye nevetséges? A barátaim kinevetnek érte.

Halkan maga elé nevetett, mint jövet, az előszobában.

— Képtelen vagyok felmelegedni — mondta.

A férfi elgondolkozott. Judit járt az eszében, és az, ami holnap történni fog. Valami kinyílt előtte, valahová bepillantott. A dolgok új arcot mutattak, egy eddig ismeretlen új arcot, és egy ismeretlenbe vezető utat. Az élet hirtelen bonyolultnak és rejtelmesnek tűnt. Egy titkos, mélyről jövő sugallat veszélyt éreztetett vele, mint egyszer, még katona korában, amikor egy lőgyakorlaton túl közel robbantak az eltévedt gránátok. Akkor gondolkodás nélkül a földre vetette magát és életben maradt. De mi lesz most?

— Alszik — mondta az asszony a hátuk mögött. Felállt és helyet adott az orvosnak, aki óvatosan megfogta az alvó kislány csuklóját.

— Rendben van. Nem lesz nagyobb baj, remélem. Tíz óra felé eljövök.

— Várjon még - mondta az asszony. — Bőrig ázik, ha most kimegy.

— Semmiség - mosolygott az orvos és fürkészve nézte az asszony arcát. Várnak a fiaim.

Elbúcsúzott és kiment. Az előszobából behallatszott halk nevetése, ázott esőkabátjának suhogása. A férfi lekísérte a kapuig. Az asszony az ablakhoz állt és látta, hogy egy zömök csuklyás ember kilép az utcára, átlépdeli a tócsákat, átsiet a túlsó oldalra. Keze zsebredugva, táskáját a hóna alatt viszi. Mintha egy vékonyszálú függöny hullana mögéje, eltűnik az esőben.

Mire a férfi visszajött, az asszony már ágyban volt. Keze a sárga brokáton kevert, szemét becsukta, de látszott, hogy nem alszik. A tejüveg henger fehér fényében sápadt volt, és a tárgyak is elfakultak körülötte.

— Szegény pasas - mondta a férfi. - Úgy látszik, nem jó, ha az embernek túl érzékeny természete van.

Fejét az asszony felé fordította, és mintha először látná, álmélkodva figyelte szomorú szépségét. Lehunyt szemében, merev, sápadt vonásain, egész mozdulatlan fekvésében valami méltóság volt. Tisztelet támadt benne az asszony iránt és vágy. Eszébe jutott az esti epizód, az asszony tükörben felfogott tekintete, és az a másik pillantás, mely elutasító volt és undorral teli. Most már kereste volna a közeledést. Szavakon gondolkozott, melyekkel áthidalhatná a közéjük szakadt űrt. De elvetett mindent, ami eszébe jutott: ügyetlennek, erőltetettnek érezte. Ott feküdt az asszony, az ő asszonya, fél kartávolságra, és mégis elérhetetlenül messze.

— Mit mondott az orvos? — kérdezte az asszony.

— Toroklob, vagy valami ilyesmi. Megcsodálta a fürdőszobát.

— Nem kell kórházba vinni?

— Dehogy kell. Azt mondta, olyan, mint egy patika. Meg hogy milyen tiszta... milyen tiszta itt minden. Téged is dicsért. Tetszettél neki.

*=MiMíla0

VI. évfolyam 1996. június # 2. szám