Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Börtönélet 1957-1958. (részlet)
A következő napok csodálatos programjai automatikusan alakultak ki. Elkezdték szisztematikusan feldolgozni, megtárgyalni a forradalom, a megtorlás, az erődemonstráló perek tapasztalatait, néha indulatosan, kétségek és korlátok között, de egyre inkább a realitásokkal számolva. Az öt lelki alkat különbözősége már jó kis vitákat is gerjesztett. A hóri- horgas kohász már ott tartott, hogy minden ember alapvetően gonosz, esetenként lehet néhány jó tulajdonságuk, de valójában nem érdemes utódokat nemzeni erre a földre. Gödörben volt, kilátástalannak ítélve a magyarság helyzetét. A szőke gépész pedig minden átélt kegyetlenkedést, a megismert keserű embersorsokat, az öregektől hallott szörnyű frontélményeket, hadifogság-történeteket és ávós rémtetteket egyféle iskolai oktatásnak tekintette, mely önti rá az előző nemzedékek eddig elhallgatott tapasztalatait, melyekből minden fiatalnak okulnia kell. A depressziós mélypontok általában akkor jelentkeztek, amikor a hozzátartozókra gondoltak, a szülőkre, akik nagyon megszenvedték fiaik drótkerítés mögötti látványát minden beszélő alkalmából. Ilyenkor komoly lelkiismeret-fordulás ébredt a diákparlamentekben, hogy szabad volt-e tenniük azt, amit nekik elkerülni nem lehetett. Hónapokig csak a napi negyedórás körmenetelős séta alatti integetések, egyezményes jelek jelentették a kapcsolatot, véletlenszerű találkozások a fogorvosnál, a borbélynál és a körfolyosókon. Mindegyikük megrendülve emlékezett és elszoruló torokkal beszélt az egyik halálraítélt utolsó éjszakájáról. Siralomháza egy normál cella volt, közvetlenül az egyik fiú szomszédságában. Akkor nem aludt a börtön. Az időnként hallható beszélgetés, vagy monológ hangfoszlányai a nyitott ajtón kiszűrődtek. Majd az éjszaka során többször is, gyönyörű bariton hangon szólalt meg a búcsúdal: ,,Darumadár útnak indul... ” A halálraítélt egykori katona, aki az oroszokkal keveredett fegyveres konfliktusba, hajnalban, amikor a bitó felé vezették, a lélegzetét is visszafojtó börtön körfolyosóinak hatalmas légterébe kiáltotta. „Isten veletek testvérek! Éljen a szabad Magyar- ország!” Az átlagon felüli érdeklődésű és műveltségű fiatal elítélteket ezeken a fel-felnyomu- ló, gyötrő hangulathullámokon a zenei, az irodalom, a színházi élmények sora segítette át. Az ötödéves gépész kezdte elmondani a börtönben szájról megtanult verseket. Ekkor derült ki, hogy mindenki tanult valamit. Jöttek sorban az 1957-58. börtönéletében különösen felértékelődött költemények. A gépész Tóth Árpádot idézte. „Rossz álom a duhaj világ, a szörnyű csárda. A csárda, hol az Esz meleg sugarú mécsét A részegek leverték és a pokoli korcsma Sötétjén fojtogatja a lihegő és korcs Ma Minden szép Tegnapunkat, mely hit volt és reménység” A kisebbik kohász Faludy György Villon-átköltésében a Haláltánc-balladát tanulta meg valakitől. A másik négy lelkesen tanulta a strófákat és mormogták: „Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg mint a barom...- A földbe térünk mindahányon, s az évek szállnak, mint a percek, Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk Jézus Herceg!” VI. # évfolyam 1996. december hó # 4. szám 43
