Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Juhász Ferenc: „Már a jövő se a régi!” (grafitti) zsinat utáni töprengések
őshonos az a szláv kultúra, amely a második világháború után betüremkedett a térségbe. Romániában a pravoszláv egyház árnyékában, ha nem is tudott kellően erős maradni a római katolikus egyház, az egy tőről sarjadt keleti (szocialista) gondolkodásmódban a hit és a vallásosság lejáratása kevéssé járt eredménnyel. A Kelet és Nyugat ütköző zónája valójában egy országra, egy nemzetre összpontosult: és ez mi vagyunk. A papság létszámának csökkenésével kapcsolatosan lényeges a megjegyzés, hogy nem természetes módon ment végbe, hanem súlyos beavatkozással. Következésképpen ha a folyamatot valamiként lassítani, esetleg megállítani szeretnénk, szintén nem lehet csupán rá- hagyatkozással megvalósítani. Mindenképpen szükségesek olyan kezdeményezések! Egy átgondolt stratégia, amely tudatosan dolgozik olyan egyházképen, ami visszaállítja a papságot abba a társadalmi szerepbe, amely elfogadható és vonzó. E területek kimunkálását kell a zsinat következményének tekintenünk az egyházmegyében. Persze érvényes a mondás, hogy kétszer ugyanabba folyóba nem léphetsz. Ugyanazt, ugyanúgy már nem lehet. Jó érzékkel és szakszerűen figyelve az eseményeket folyamatosan formálni kell a papságban is, a papokról is a korszerű karaktert. A papságról kialakult kép-formálást két irányban kell elkezdeni. A papságon belül és a világiak oldaláról. Mindkettő szükséges, mert mint említettük, a papság létszámának csökkenése nemcsak a papság helyzetének romlásából fakadt, hanem a társadalomban, a világiakban kialakított képből is. Mindenképpen szükséges, hogy a papság képének újra rajzolását ne egy sérült festmény restauráláshoz hasonlóan tegyük, ahol a hiányzó részeket kikészítik korszerű eszközökkel bár, de korhűen, mintha misem történt volna, hanem legyen bátorság ahhoz, hogy ugyanarról a témáról másik képet fessünk. Ehhez tudni kell, milyen a közönség igénye és ehhez tudnunk kell elszakadni feudális gyökereinktől. Nem demokratizmusra gondolok, hanem korszerűre, progresszívre. Ha így tekintünk a múltra, akkor talán trauma nélkülivé lehet tenni a jelent: véget ért egy korszak. Talán 1000 évet tudhatunk véglegesen magunk mögött úgy, hogy abból csupán az Egyházhoz való hűséget tartjuk meg. Mit tehetünk azért, hogy a papság létszáma ne csökkenjen tovább ? Új helyzetbe kell hozni a papságot, hogy a megnyesett fa kizöldüljön. Tekintettel arra, hogy elvileg minden felszentelt pap képes Isten igéjét terjeszteni: meghatározott időnként dispoziciókkal megélénkíteni a tagokat. Ki kellene jelölni azt, hogy az egyes plébániákon mennyi legyen a szolgálati idő - részben ne öregedhessen rá a lelkipásztor a hívekre, másrészt magunkról tudjuk és sok más példa is mutatja: egy-egy áthelyezés a szunnyadó erőket életre kelti, életkövetésre késztet. Ez azt a problémát is lassan eloszlatná, hogy a hívek sérelmesnek érezzék, ha elhelyezik, akit szeretnek vagy otthagyják, akit nem szeretnek. Tudható lenne, mennyi időre rendezkedjék be egy plébánián az illető. Ez megszüntethetné az esetleges sérelmeket a papságon belül is - tudván, hogy nem örökre kap egy- egy megbízatást egy-egy személy. Pályáztatni kellene az így üressé váló helyeket. Föl kell oszlatni azt a misztikus ködöt és titkolódzást, ami egy-egy dispozició, vagy megüresedő hely betöltése körül van. (Ezt a feudális beidegződést a kommunizmus évtizedei csak erősítették az egyházban, mert az államegyházügyi hivatal hozzájárulása bizonyos diszpozíciókhoz szintén titokban történhetett, azt a látszatot keltve, hogy a dolgok mennek a maguk rendjén - holott mindenki suttogott a háttér-alkudozásokról.) A nyilváVI. # évfolyam 1996. december hó # 4. szám 39
