Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Juhász Ferenc: „Már a jövő se a régi!” (grafitti) zsinat utáni töprengések
nosság nemcsak korkövetelmény, hanem a testvériességnek járható útja is. Az ősegyházig visszavezethető érték. Segítséget kell kérni felelős világiaktól (a zsinaton kiderült, nyugodtan tehetjük) a papságról alkotott kép újra-formálásában, hiszen a világiak közül jön a papság utánpótlása. ők azok, akik adják, küldik, segítik a fiatalokat. Vagy éppen lebeszélik. Ők azok, akikből, vagy akikre támaszkodva (meg)él az egyház. A világiak azok, akik az elmúlt évtizedekben éppen úgy megszenvedték az üldözést, vagy éppen úgy kiégtek-elfogytak mint a papság. A megmaradtak tiszta szándéka és ereje, közös feladatnak tekinti a papságról való gondoskodást. Új területek A világiak segítségével a lelkipásztorkodás számára a hagyományostól eltérő munka- területeket kell kialakítani. Az már látszik, hogy a területi berendezkedés, az egyház évszázadok alatt kipróbált és bevált formája - mára elégtelen. A mobilizáció és az elektroni- záció olyan új területeket hoz létre, amelyek jelen pillanatban nem szerepelnek az egyházmegye legújabb térképén sem, ezekhez közel kell menni és evangelizálni. Ilyen a számítástechnika, a motorizáció, a monetarizmus, a közéletiség, a reklám, a média, az informatika. Ezek lehetnek a jövő „új esperesi kerületei”. Nem település szerint rendeződik az emberiség, nem falvak és városok együtt élő közösségei jelentik az életteret, hanem az események és a feladatkörök. Az emberek egy részének már ma sincs domiciliuma (lakóhelye). Bankszámlája van, telefonszáma van, számítógépe van, folyton változó a környezete, sokan életük tetemes részét úton töltik. Ha a jövő egyházában gondolkodunk, két oldalról kell megközelíteni a harmadik évezred emberét: egyfelől részt kell vennünk és meg kell keresztelnünk a harmadik évezrednek ezt a mobilizált emberét. (Ez hasonló felismerés lenne, mint amire Szent István ráérzett a maga korában - ez kultúra-váltás valójában.). Ez a kereszténységnek egy második inkultúrációja hazánkban. Másrészt az is biztos, hogy nemcsak a papság, de az emberek egy része sem lesz képes megtenni ezt a váltást. Nem lesz képes felhajtani a hagyományos útról az információs sztrádára. Ezért lemarad, orránál fogva vezetik, kihasználják, megélnek belőle, munkadarab vagy egyszerűen csak alkatrész lesz - amíg meg nem hal. Másfelől tehát az egyház feladata, hogy Teréz anya módjára melléjük álljon az így kívül rekedteknek. Ez az újfajta szerepvállalás természetesen nem direkt módon növeli a papság létszámát, de aktualizálja az egyház tevékenységét, és követi az életet, amelyből a hivatás fakad. Mi a feladata a papságnak e kettős kultúrában? Amennyire csak lehet, szélesre nyitni az ollót és pasztorális területnek tekinteni az iskolákat, intézményeket, az informatikai közéletet, a gazdasági területet, a közlekedést, éppen úgy, mint a potenciális templombajárókat, a jegyeseket, a gyászoló hozzátartozókat, vagy a kórházi betegeket. Hogy ez még gondolatnak is távoli, jelzi, hogy a néhány éve újra indított nevelési-oktatási intézmények milyen régóta és mennyire könyörögnek papokért, hogy (pl.) az angolkisasszonyok több száz kislányára - jövő feleségeire, anyáira^- nem jut pap. (A szemináriumból pasztorális gyakorlatra kiküldött ötödévesek, évek óta plébániákra kerülnek Ózdtól-Szögligetig.) Holott mehetne: gimnáziumba, általános iskolába, kórházba, családsegítő központba, újságszerkesztőségbe (is) egy-egy. És ez nem taktika, ha40 MíWIapfó VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
