Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Dr. Koncz Lajos: A reménység útján
Dr. Koncz Lajos A reménység útján II János Pál pápa öt év után immár másodszor látogatott el Hazánkba, ami nemzetközi összehasonlításban is kivételes megtiszteltetés. „Reményünk Krisztus” - volt a látogatás mottója. És ez a jelmondat mostani nemzeti gondjainkban, de a millecentenáris ünneplésben is a legkifejezőbb foglalata lett a Szentatya mondanivalójának, az általa tolmácsolt isteni üzenetnek. Hideg, esős-viharos, mostoha időjárás fogadta a Szentatyát hazánkban, ami ráadásul jórészt mindvégig tartott. De a győri nagy találkozón - a Kárpát-medence magyarjainak másfélszázezres hívő seregével - az eukarisztikus ünneplés örömteli óráira kék égbolt és ragyogó napsütés enyhítette a viharos, dermesztő szelet. Az ég igyekezett mintegy előre jelezni jóakaratát és áldását a zord időket élő országnak, a szomorú, már-már kétségbeesésbe hulló magyar népnek. E helyzet nyomasztó árnyai mintha tükröződtek volna a pápa arcán és magatartásán. Kevés mosolyt és derűt észleltünk az öt év alatt is sokat öregedett, megtört arcvonásokon. A Szentatya szomorú volt, mint azok, akikhez érkezett, gondterhelt, mint az ország, amelyet saját lengyel hazája sorsának, helyzetének hasonlóságában is (utalva is rá) együttérzéssel ölelt szívére, és épp ezzel a teljes belső azonosulással lett vigasztalásunkra és fölemelésünkre. Most másképp szólt hozzánk, mint öt évvel ezelőtti látogatásakor, de ezzel a fájdalmas együttérzéssel vált ismét és még mélyebben atyánkká, lett Krisztus küldetésében és erejében vigasztalónk és megerősítünk. Nem véletlen tehát, hogy mindjárt érkezésekor a súlyos, sőt komor Szózatból idézett, mint ami mostani mondanivalójának lényegét fejezi ki: „Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem - él nemzet e hazán”. S bár sokkal távlatosabb, millecentenáris horizontú volt ez az idézet az ő ajkán, de azért nem foghatott el minket a lelkiismeret furdalás a „megfogyva bár” költői képe miatt, eszünkbe juttatva tényleges fogyatkozásunk nemzeti tragédiáját! Ennek ellenére határozott kérés- és intelemként hangzott a Szentatyától: „Senki ne csüggedjen el, és ne becsülje le az eddigi eredményeket sem!” Mert sajnos „a tragikus utópiák összeomlása” után a „visszanyert szabadság optimizmusa rövid ideig tartott a felmerült súlyos problémák és gondok miatt. De miért csodálkozunk, hogy időre van szükség az újjászületéshez?” „És a diktatúra gyászos anyagi és szellemi következményeit csak úgy lehet felszámolni, ha ezen mindannyian és türelemmel és kitartóan fáradozunk.” S ehhez bizony az is hozzátartozik, hogy a magyar nemzet újítsa meg hitét Krisztusban, akinek világossága beragyogta történelmünk útját”. „Tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt - mondta most is - nyissátok meg szíveteket az Úrnak! 0 azért jött, hogy mindenkinek élete legyen éspedig bőségesebb, teljesebb élete”. így lesz „boldog a nép, ha az Úr az Istene”, s akkor teljesedik Vörösmarty látomása is: „Még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”. Ez részben be is következett az érkezés estéjén Pannonhalmán, az esti imaóra TV- közvetítésén keresztül. Mintha imádkozó közösséggé vált volna az egész ország az ezeréves Szent Márton-hegy kisugárzásával, ahol az egykori, Krisztust hirdető bencés szerzetesek mai utódai fiatalokkal, közéleti emberekkel, világi hívekkel és főképp az egyház fe34 VI. évfolyam #1996. december hó # 4. szám
