Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló (1996)

díttatás az üzlet), hát olyan is lesz: geil (vagy hogy is mondják?). A színész nem azért énekel, táncol és tesz gesztusokat vagy beszél, mert ez a szívéből fakad, tehát hiteles, hanem olykor kezét-lábát összetörve ugrál, dalol és vigyorog vagy sztármosolyt vág, mert mindenáron meg akarja győzni a nézőt arról, hogy amit ő tesz, az helyes. Vagyis mindenáron el akarja fogadtatni magát és a produkciót. Innentől kezdve megette a fene az egészet.

Szóval az én számomra azért hiányos az efféle film, színházi előadás, mert én azzal a szándékkal ülök le bármit is megnézni, hogy látni akarom, mit tudnak művészileg. De hogy szatócsilag mit tudnak, az nem érdekel. Az a menedzserek dolga, hogy bármit is eladjanak. Ma viszont, ebben a feje tetejére állított világban a művészektől várják el, hogy egyúttal jó menedzserek legyenek, és a félresikerült üzletemberek próbálnak művészkedni. Ezért tartunk ott, ahol tartunk.

Ha egy művész átáll erre az üzleties szellemre, és természetesnek tartja a koldulást, elveszti a hitelességét. Vagyis onnantól kezdve nem művész. Tudom, ez kegyetlenül hangzik, mert ezeknek az embereknek az alkotásain is meg-megcsillan valami abból, amit valaha tudtak, de ez már csak „olyan, mintha...”: emlékeztet arra, amit régesrég elvesztettek. A művészi, emberi tartás feladása ugyanis egyértelmű az erkölcsi halállal. Efféle hullák pedig ne játsszanak előttünk semmit, pláne nem olyan műfajban, mint a színház, mely egyértelműen morális műfaj. Persze, amit ma csinálnak, az annak egy korcs változata. Semmi köze a klasszikus színjátszáshoz, mert a katarzist, mely az egész balhé lényege, felcserélték egy másik kulcsszóra: siker. Holott ha képesek volnának katarzist kiváltani a nézőből, sikerük is lenne. így a közönséget is elkorcsosítják, az egész produkció felhígul, az eredmény pedig olyan, mintha szerelem helyett puszta szexet kapnánk, a hozzá illő, felemelő élmény helyett kielégülést és azonnali kiábrándulást. Hiányérzetet.

A mai magyarok egyetlen baja az, hogy a szívükkel ítélnek és a fejükkel szeretnek - olyan helyzetekben, ahol nagy szükség volna a józan ítélőképességre és egy kis szeretetre néha. Nem tudom, mitől lettek ilyenek. De azt tudom, hogy a helyes arányokat nem ebben a világban kell keresni.

Színház az élet? Hát persze, hogy az. S hogy élet-e a színház? Nos, ha nincs benne élet, akkor nem is színház, hanem hullaház: perverz játék koporsójukból előcitált, hajdani nagyságokkal. Vagy perverz játék jelenleg élő személyekkel, akikkel szándékuk ellenére műveltetik azt, amit művelnek, tehát az egész olyan, mint az erőszak: perverz, nem normális.

Egy biztos. A Murawski-színház nem rendezőcentrikus. Aki a darabjaimhoz kíván nyúlni, annak illik tiszteletben tartania az én szándékomat. Ha át akarja formálni az én elképzeléseimet is, jobban akarja tudni nálam, hogy én mit akartam mondani ezzel vagy azzal, akkor jobb, ha lapoz. A mai színház válságát ugyanis többek között annak is „köszönhetjük”, hogy a rendezők, színigazgatók kikiáltották magukat afféle „honi istenekének. Azt képzelik, hogy nekik mindent szabad. Hiányzik belőlük a művészi alázat, tehát már nem művészek. Néha már azt se tudják, mi a fontosabb nekik: a kasszasiker vagy az önmegvalósítás (művészi értelemben).

Tegnap vacsora után bementünk a városba. Néha kitör rajtunk ilyesmi. Ez a lakótelepi világgal szemben, lelki önvédelemből fakad. Az ember egyszer csakbesokall attól, hogy szürke, unalmas és ronda külsejű házakat nézzen. Kell valami a szemnek és a szívnek. Kell egy belvárosi séta, minden különösebb cél és rendeltetés nélkül. Csak azért, hogy a lélek feltölte- kezhessen azzal, amit az előző korszakok művészei sugallni próbáltak. Olyasmivel, ami talán nem tudatos szinten történik meg bennünk, és mi se tudati szinten vesszük magunkhoz, ha' VI. évfolyam #1996. december hó * 4. szám