Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - VERS ÉS PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló (1996)
Mumwski Maqdolna Napló (1996.) Milyen csodálatos lehet, mikor író, rendező és színész szándéka, valamint nagysága harmonikusan találkozik. Mikor értékelik és tiszteletben tartják egymást és egymás szándékát. G. B. Shaw és Leslie Howard találkozása lehetett ilyen. Az igazi művészet felemel, megtisztít, egyszóval katartikus élmény. Hasonló a szerelemhez, mely, akár a művészet, nem téveszthető össze ál-változatával. Míg az igazi kardinális, mindent meghatározó jegyeket visel, addig az utánzata hozzá képest gagyogás, éretlen potyogás. Miért kell az embereknek mégis a hamisítvány? Mert könnyen elérhető, senkinek nem kell strapálnia magát érte. Olyan mintha... az önmagának is hazudozó ember könnyen elaltatja a lelkiismeretét ilyesmivel. Beéri a hasonlóval, s nem foglalkozik vele, hogy hiszen éppen a lényeg hiányzik belőle, az veszett el valahogyan, és ő észre se vette. A művészet legfőbb ismérve az esztétikum. De hogy a nagy művészet, a klasszikus mitől olyan nagy, azt egyedül a zsenialitással lehet magyarázni. S hogy mitől zseniális egy művész, egy műalkotás? A teremtő erők fantasztikus koncentrációjától. Bármit tesz, mond, alkot, végül is egyszerű. De épp az egyszerűségétől zseniális, ahogyan szinte eszköztelenül alkot. És itt találkozik művészet és gyógyítás (természetes): mindkettő eszköztelen. Am a teremtő erő képes megváltoztatni a valóságot, annak egy részét, és hirtelen valami új születik. Egy műalkotás vagy egy gyógyult, újjászületett ember. Ez a teremtés csodája. Ez vibrál a lényekben és a jól sikerült műalkotásban. Ez rezgett olyan csodás erővel Leslie Howardban is. Megnézni őt filmen: visszalépés az időben. Utána megnézni a My Fair Lady-t: egy ugrás előre ugyanabban a dimenzióban. A különbség „csupán” az esztétikai élményben rejlik. L. H. alakítása: klasszikus, lenyűgöző, parádés, és minden tekintetben emlékezetes, ezenkívül szórakoztató. Rex Harrison alakítása: Hollywoodbanjó, amúgy színészileg közepes, L. H. után pedig kifejezetten színtelen. A film zenéje többnyire unalmas, különösen a szerelmes dalok még az 50-es évek szirupos dallamvilágát idézik. Pár klasszikus szám azért akad benne. Persze, ebben a műfajban ez túlzás, itt inkább a sláger kifejezés volna indokolt. Audrey Hepburn alakítása jó, megjelenése, az egész jelenség kedves, fiatal, hamvas jó ránézni. Az egész film, mindent összevéve, elhalványul Howardék produkciója mellett, jóllehet a 40-es évektől a 60-as évekig rengeteget fejlődött technikailag a film. A színes kockák semmit nem színezhetnek ki a színészi produkción, ha az halványabb, illetve a fordítottja is igaz: a fekete-fehér technika semmit nem von le a film értékéből, mert a szereplők játéka színes és sziporkázó. Nem szeretem a musicalt. Olyasmi, mint az operett: valaminek a felhígítása, szirupos változata. Ritka darabja a műfajnak az, mely számomra elfogadható. Akkor is inkább csak eltűröm, mint szeretem. Azt hiszem, mégis tudom fogalmazni, miért. A musical koncepciója a valódi drámával és klasszikus filmmel ellentétben nem művészi. Nem műalkotást kíván létrehozni, vagyis munkamódszere nem művészi, hanem iparos jellegű (filmiparos). Mindezt azért teszi, mert attól fél, hogy egyébként nem tudja eladni, amit csinál. Belekever egy kis zenét, szerelmet, linkséget, afféle életszerű dilit, aztán jól összerázza, mint a koktélt, és kész. A higítóanyaga a zene és a tánc, a nemzetközi kommunikációs nyelv. Nos, mivel ezt az egyébként önmagában is művészi, önálló kifejezési nemet efféle nemtelen célokra használják (inVI. # évfolyam 1996. december hó # 4, szám 7
