Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: Kegyetlen kritika
Gál Elemér Kegyetlen kritika — szatíra a boldog időkből — Nem volt már lapszerkesztőség, ahol ne ismerték volna Kukac Károly nevét. Hetenként érkezett minden számottevő irodalmi laphoz egy vers, elbeszélés, regényrészlet, drámai alkotás, forgatókönyv, tündérmese, rádióhangjáték és önéletrajzi vallomás Kukac Károly névaláírással a szokásos udvarias hangú kísérő levéllel. Persze, mindezekből sohasem jelent meg semmi, legfennebb egy-két szerkesztőségi üzenet a lap utolsó oldalán, hogy „művei” nem közölhetők, hiányzik belőlük a valóság, a tipikus jellemrajz, az érdekkeltő cselekményszövés, az irodalmi mondanivaló, élénk írói stílus, satöbbi, satöbbi... Egyszóval, hajítófát se érnek. Csakhogy Kukac Károly nem azért volt Kukac, hogy mindebbe beletör ődjék. Hóna alá csapta ír ásait és kilincselt egyik szerkesztőségből a másikba. Ha finoman utasították el egyik helyről, még tapintatosabban lépett be a másik szerkesztőségbe. Nem volt agresszív. Egészen más. Illedelmes és megértő. Nem csinált jelenetet, hanem vette a kalapját és ment. Igaz, ennek a csendes elvonulásnak súlyosabb volt a következménye, mert újabb művekkel lepte meg az elképedt szerkesztőket. Ha pedig valamelyik ingerült szerkesztő kidobta, akkor bekopogtatott a harmadiknál, és ott érvelt, bizonygatott, hogy ő született író, csak nem értik meg, nem, nem és hiába... — Persze, hogy nem! Hülyeség! Zagyvaság, amit maga ír! Érti - fakadt ki a szerkesztő. — Engedelmet kérek, kedves szerkesztő úr, mondta bocsánatkérően Kukac —, de az én művem nem ezt a hangot érdemli. Egyébként is, mi lenne a konkrét kifogása? — Az kérem, hogy nincs benne realitás, érti? Valóság! Egy ideig tétovázott a bősz író, aztán fejébe nyomta a széles karimájú kalapot, kihúzta magát és kifényesedett szemekkel kérdezte: — Nincs bennük valóság?... Hát lesz! Meglátják, hogy lesz! Azzal becsapta maga után az ajtót és elviharzott. A szerkesztő mosolygott a fura emberen. Azért van benne valami. Jó téma. Kukac Károly otthon bezár kózott, és azon töprengett, gondolkodott, hogyan varázsoljon valóságot újabb műveibe? Késő estig gyötrődött, míg végié álomba szenderült. 'Azt álmodta, hogy hátizsákkal a vállán, rövid nadrágban, szeges bakanccsal, távcsővel, ceruzával, jegyzőtömbbe] felszerelve elindult valóságot keresni, témát a valódi életből, hogy azt megírja. Hirtelen aztán, minden átmenet nélkül, ahogy ez álmokban történik, a vadnyugati pusztákon találja magát, és mintha csak a földből nőttek volna ki, pontosan húsz lovas bandita állja el az útját. Pisztolyokat szegeztek neki. — Fel a kezekkel! — üvöltött a szakállas banda vezér. Kukac Károly csuklott egyet és reszketve emelte kar jait a magasba. — Ki vagy? — dörgött az érdes hang. — Ku-kac Ká-ká-roly a nevem, — dadogta és reszketett. Erre aztán röhögtek mind a húszán, de leghangosabban a főnök, aki most a Bogáncs főszerkesztőjéhez hasonlított. Éppen így fittyen le annak is az alsó ajka. Nem lehet tudni róla, mir e készül. Harapni-e vagy mosolyogni? — Mi a foglalkozásod? — kezdte a vallatást a főnök, és a pisztolycsövét feljebb emelte, mintha csak intene vele, ne merjen hazudni. — író vagyok, — hebegte zavar tan. — Író?... Hát az mi a fene? Cimborák, hallottatok ilyet? VI. évfolyam 1996. március # 1. szám 15
