Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - KÖZÉLET - Koncz Lajos: A Szentatyára várva
béklyózottságuk ellenére. De hogy igazában miképpen lesz megvalósítható mindez - a vasfüggönyök, a berlini fal zord valóságai mellett, az akkor ködbe vesző', titkos álom volt csupán. így is maradt 1989-ig, mikor a fergeteg megindult, s először nálunk kezdték lebontani a határzárat, majd következett a berlini fal lerombolása, aztán - a Szentatya szavaival - a „tragikus utópiák teljes összeomlása”. E megrázó eseménysor nyitánya kétségtelenül a magyar határnyitás bátorsága volt, de a távolabbi háttért, az „ősrobbanást” az 56-os magyar forradalom jelentette, melyből minden elindult, de majd 3 évtizedre befojtódott a forradalmi parázs. A nyolcvanas évek elején aztán újra izzani kezdett, de immár a Szentatya hazájában. És nem feledhetjük a lengyel Szolidaritás harcainak, áldozatainak merészségét, az 1981végén rájuk szakadt katonai diktatúrát, az utolsó „visszarendeződési” kísérletet, az üldözések, letartóztatások, gyilkosságok próbatételét. És ez a nép teljes gazdasági leromlásban, mindennek ellenére évek során át kitartott hősiesen, kikényszerítette a szabad választásokat, megbuktatta a pártállamot és elsőnek vett irányt a demokrácia és jogállamiság felé. És biztos, hogy Lengyelországot ez a legnagyobb fia, a „lengyel pápa” tette azzá, amivé napjainkban válhatott, a kelet-európai népek sorában és sorsának alakulásában. Ahogy már 1979-ben hirdette nékik: „Lengyelország korunkban egy különleges, felelősségteljes tanúságtétel országa lett”. És annak ellenére történt mindez, hogy a pápa soha, sehol (többszöri hazalátogatásakor sem) avatkozott be kifejezetten a politikába. Hacsak azt nem veszik annak, amit az emberi méltóságról, szabadságjogokról nem szűnt meg sohasem hangoztatni, beleértve kiemelten a vallásgyakorlás jogát és az Isten-hit, a vallásos élet és értékeinek személyes és társadalmi jelentőségét. És hogy az ideológiai ellenfelek a Szentatyában megsejtették a „veszélyes” embert, bizonyítja az ellene, Keletről megszervezett megdöbbentő, 1981-es merénylet, ami majdnem életébe került... Azt a pápát várjuk tehát most hazánkba - testén a sebhelyekkel, a vértanúság megtört- ségében, akinek Isten után (mert a történelemnek mindig Isten az irányítója), és emberi küzdelmek áttételein keresztül is megszületett szabadságunkat főképpen köszönhetjük. Aki 1991- ben, új életünk hajnalán azért jött hozzánk - saját szavai szerint, hogy „a magyar egyház és nemzet újjászületését elősegítse”. Most biztosan azért is jön a nagy jubileum szolidaritásán túl, hogy megnézze, megkérdezze: hogyan állunk ezzel az újjászületéssel. És sajnos látni fogja a megrekedést, sőt visszahullást, a szegénység, lelki-szellemi, erkölcsi nyomorúság terjedését, a kilátástalanság, rezignáció, sőt reménytelenség térhódítását, szinte a malrauxi pesszimizmus beteljesedését, hogy az „Isten után már az ember is halott”. Legalábbis az európai ember olyan halálosan fáradt lelkileg-szellemileg, amilyen történelme folyamán még sohasem volt. És ebben a szerencsétlen letörtségben sajnos már mi is egészen „európaiak” lettünk... Csakhogy a Szentatya közelében nincs fáradt ember, még kevésbé bármilyen halott. Csak ünnepi öröm van és belső öröm és végtelenre tágult remény és bizakodás - az egész lét és jövő iránt. S mindez belőle árad, ő a forrása. És nem valami naív, a bajokon átnéző, irreális optimizmus az ihletője. Ez a pápasága 18 éve alatt mind mélyebbre és alázatosabbá hajló fej s vállak, a Szentatya minden megnyilatkozása az egyház és világ bajainak mélységes érzékeléséről és ismeretéről tanúskodnak. De ugyanakkor még meggyőzőbben sugározzák a hitet, hogy biztos az emberiség jövőjében, mert biztos az emberszerető Istenben, akinek VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám 47
