Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)

1996 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Némedi András versei

Némedi András versei Valahányszor erre megyek...

Valahányszor erre megyek, úgy érzem, hogy megyünk, ketten: én, meg az a pásztorgyerek, ki egykor itt legeltettem.

Lélekben még pásztor vagyok

— pásztorkodás ez az élet —, de most a nyáj: emlékeim.

Ez is marad. Ez se széled.

Napsugárral beragyogott gyermekkorom, ami nemrég

— szinte tegnap - színes, meleg valóság volt, már csak emlék.

Az öreg csősz, a bodzafák a só'regi határszélen - „Maradok még” - szólt az öreg - „ezt az egyet elmesélem”.

Amin ült, a rossz kabátból nekünk is jutott egy csücsök, mesélt, csend volt, csak a fűben cirpelt valahol egy tücsök.

Itt is, ott is láng lobog fel, és alatta túr-kaparász folyton néhány szurtos kölyök. Kukoricát süt a parázs.

Körös-körül száll a pernye, tarló recseg és a lopott kukorica ereget fel csőszt-vezérlő füstoszlopot.

Kukorica-bajsz dohányuk egy jókora darab füzet s újságpapírba csavarva pillát perzselve fog tüzet.

Hány vidor arc, kis buksi fej, lebbenó' haj, fürge kék szem bukkan itt fel újra nekem: mindegyikre jól emlékszem.

Disznótor

A nótaszó a hajlott plafonig ver.

A lámpa félve, fulladozva ég.

Füst gomolyog, az asztal csatasíkján hájaspogácsa-, hurkamaradék.

Az asztalfon egy jókorára duzzadt, ízes levekben fürösztött ököl pihen meg és a fürgébb ifjak közt kórméltósággal, büszkén elnököl.

A körbenállók már csak sziluettek, így látni át a füstjük fellegén, melyben halongva, egymásba fodódzva kuijongat össze pár szilaj legény.

December

Csak ólómszürke felhőt látsz, ameddig az ég félgömbjét befuthatod szemmel. Hófelhó'-függönyt húzott ablakára a zord, a zúzmarás szívű december.

Körös-körül a dermedt rozsvetések. Dombhátukon, a fagy-cserzette kéreg alatt a langyos barna porhanyóban meggémberedve álmodik a féreg.

A tél egy délutánja ez. Az égen

több nagy, sötét folt. Légörvényt kavarnak,

hol eggyé sűrűsödve, hol ritkulva,

mint egy fekete fergeteg, a varjak.

Az asztal ing, az abrosz háta rándul, és a pohársor indul vele meg.

Az ablak, ajtó fogvacogva reszket, hogy elszabadultak az elemek.

Öreg vaságyon, elhányt bundasipkák, cicás kabátok, kesztyűk s egyebek között alussza rettenetes álmát szájtátva néhány apraja-gyerek.

Micsoda zúgás van a levegőben!

Szárny-förgeteg, mely hirtelen leszédül, fekete hóként hull vetésre, fákra, s körülötted a nappal elsötétül!

öreg paraszt jön. Csizmás, bundasipkás. Bajusza sörte. ínyén pipa, reszket fejével együtt. Vállán nyolcvan éve.

Viszi korát, mint Krisztus a keresztet.

Móták, poharak szerpentinjén hág fel s dicsőül meg a névtelen, örök parasztsors, s fonódnak föléje a pipafüstből glória-körök.

Míg a fagyos föld védő, friss havat vár, a bácsi mit? A tél őbenne károg.

Vizes szemében minden összefut már...

A baktatás elé siet az árok VI. évfolyam 1996. március * 1. szám