Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Víz László: Miért remekmű?
Viz László Miért remekmű? Észrevételek Thornton Wilder ,,Szent Lajos király hídja” c. reqényéhez, Kosztolányi Dezső fordításában. 1. A válasz nehézségei A címben feltett kérdésre adható válasz - személyi oldaláról megközelítve - egyszerű: egy kivételes képességű íróművész zseniális művét lefordította egy kivételes képességű nyelvművész, miáltal - legalábbis nyelvi szempontból - az eredetinél még jobb, nívósabb, művészibb opusz született. Tárgyi oldalról közelítve, a kérdés megválaszolása nehezebb. Nem könnyű feleletet találni az ilyenféle kérdésekre: miértszép egy írásmű? Miért tetszik? Mitől meggyőző? Mitől meg- rendítő? Milyen benne megvalósuló kvalitásokkal érdemli ki e jelzőket? Nevükön lehet-e nevezni ezeket, fel lehet-e tárni, rájuk lehet-e mutatni? Vannak-e ehhez megbízható és időtálló eszközök és módszerek? Ahány esztéta, ahány esztétikai iskola, annyi lehetséges válasz. Nehézségek mutatkozhatnak az elemző' személyének oldaláról is. A szépség feltárásának szándéka a művel való azonosulást, befogadást, a mű esztétikai átélésének, újraalkotásának készségét és képességét feltételezi, aminek sikere mindenek előtt a kritikus szubjektív adottságaitól, műveltségétől, érzékenységétől, tudatos vagy ösztönös prioritásaitól, vérmérsékletétől, stb. függ. Meglehet, hogy valaki vak bizonyos szépségekre, ugyanakkor olyan - más fajta - esztétikai értékek felfedezésére képes, amelyeket eddig senki nem vett észre. Ebből következik, hogy egy mű esztétikai értékelését sohasem lehet véglegesnek és befejezettnek tekinteni. Jöhetnek újabb „vájtfülűek”, akik újabb szempontokat vetnek fel, kétségbe vonják, átértékelik vagy megrostálják a korábbi megállapításokat, máshová helyezik a hangsúlyokat. Ezért minden esztétikai elemzésnél hangsúlyozni kell annak részleges - tehát hiányos - és ideiglenes jellegét; jószerivel a „kísérlet” vagy „adalékok” alcímmel lehetne őket ellátni. 2. A fordított mű sajátos helyzete Minden fordított mű - koprodukció, a szerző és a fordító közös alkotása. Nyilvánvaló, hogy a fordító nem szólhat bele a mű tartalmába, el kell fogadnia annak formáját, gondolatiságát, stb.; a szöveg átültetése révén azonban döntő szerephez jut, hiszen kezéből - agyából, szívéből - kerül ki az a nyelvi szövet, mely az olvasóval a művet közli, mindenestül. E nyelvi szövet megmunkálásában tehát a fordító szerepe - jó esetben - egyenértékű a szerzőével; nem ritkán még fontosabb, az eredmény szempontjából még meghatározóbb. Munkájának eredménye, meglehet, még ízesebb, még hangulatosabb, még mozgalmasabb, mélyebb értelmű, mint az eredeti, pusztán a szavak megválogatása és a mondatok megkomponálása révén alkalmazott eszközök és módszerek művészi hatásaként. És ez nem kevés. MindanVI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám MiBM0 33
