Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Török József: Kettős olajág
mi rangjának köszönhette, hanem Szent Péter és Pál apostolok egykori, itteni működésének, vértanúhalálnak, sírjának. S ami a legfontosabb a Jézus Krisztustól Péterhez intézett szavak mellett, a kezdetektől fogva ismert, elfogadott tény, hogy Rómában a hit hagyománya tisztábban őrződik, mint bármely más részegyházban. A pápák a későbbiekben sem akartak a politikai hatalom mellé telepedni, s a történelem bölcs döntésüket számtalanszor igazolta. A Római Birodalom végleges kettéoszlása (395), majd a Nyugatrómai Birodalom bukása (476) döntő módon hozzájárultak a Kelet és Nyugat, valamint egyházaik közötti távolság növekedéséhez. A népvándorlás egymást érő hullámai Európát etnikailag átalakították, a városi élet, s vele mindaz a kultúra, irodalom, művészet, ami a keresztény hit szolgálatába szegődött, hanyatlásnak indult, vagy legalábbis szegényebbé vált, főként Kelettel összevetve. Mert ott megmaradt a lakosság azonos összetétele, az életmód városias jellege, a fejlett gazdasági-kereskedelmi élet, a hellenisztikus örökség a nyelv, a filozófia s következésképpen a teológia területén. Az etnikai ellentétek, a nyelvi különbözőségek, Nyugaton a görög nyelv ismeretének hanyatlása, a teológiai megfogalmazások más-volta, az eltérő jogi berendezkedések, istentiszteleti rend és fegyelmi szabályok mind-mind összetevői voltak az egymástól távolodásnak. A képromboló mozgalom a VIII—IX. században Keleten szintén fontos hozzájárulást jelentett e folyamatban. A pápák rendszerint a képtisztelet mellé álltak, a császárok pedig elvetették a képtiszteletet, s ezért eretnekké lettek. A képtisztelet hívei ekkor Róma főpapjában, a pápában látták az igaz hit legfőbb őrzőjét. A képromboló császárok pedig várták az alkalmat, hogy elégedetlenségüket a pápák tudomására hozzák. A politikai, katonai tényezők szintén szerephez jutottak e sajnálatos történelmi folyamatban. AIX. század derekán két konstantinápolyi pátriárka, Ignác és Photiosz, valamint Nagy Szent Miklós pápa (858-867) részvételével már lejátszódott a szakadás főpróbája, ami ugyan nem tartott hosszú ideig, ám előrevetítette a bekövetkező súlyos eseményeket. A szakadás legfelső szinten 1054-ben történt, a főszereplők jogosulatlanul döntöttek s tették még mélyebbé a keleti és nyugati egyházakat elválasztó szakadékot. Ennek ellenére az egység iránti vágy megmaradt, sőt az a középkor során két egyetemes zsinaton (Lyon, 1274; Firenze, 1439) elméletileg létre is jött. Az oszmán támadás mindent elsöprő ereje nemcsak Konstantinápolyi és a Keletrómai vagyis Bizánci Birodalmat semmisítette meg, hanem a testvéregyházak egységét is. Ezzel lehetővé vált a keleti kereszténység nemzeti alapokon szerveződése autokefál egyházakba s a császári politika helyett ettől kezdve az uralkodói politika irányította a helyi egyházak életét számos területen. Az orosz cári udvar egyházpolitikája, sajnos, átöröklődött a szovjet rendszerre, s ez a felfogás a jelek szerint, legalábbis részben tovább él. Athenagorasz pátriárkáról, mert egységtörekvéseit nem titkolta, a kommunista sajtó tollnokái, mint az imperialista Róma előretolt ügynökéről beszéltek, írtak. A közelmúlt negatív történéseinek ugyancsak se szeri, se száma. Ezek után lehetséges, hogy az „egyetlen szentség kettős olajága”, a keleti és a nyugati egyházak egymásra találva, újra egységbe forrjanak? A kedvezőtlen jelek ellenére is igen a válasz, mert ameddig az egyik fél karjait nem szűnik meg kitárva tartani a másik felé, addig mindig fennáll az esély, hogy a másik, elkésve tán, de mégis kitárja karjait és elindul, vagy legalább egy lépést tesz a másik felé. 32 VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám
