Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Assisi Szent Klára
— végső soron ebből csírázik elő. S úgy látta ezt a szent remete lelki leánya, Klára is. Tökéletes akart lenni. Vagyonának örökrészét szétosztotta a szegények között, s ezt kellett tenni a szabályzat szerint minden új belépőnek is. A kolostorok száma ennek ellenére egyre nőtt, nemcsak Itáliában, hanem a határokon túl is. És akadtak világi tisztelők, akik kisebb birtokokhoz akarták juttatni Klárát és követőit, ajándékozás, örökhagyás révén. A Szentszék politikus elemei is örültek volna, ha e megújító mozgalom felhagy a hosszútávon tarthatatlannak ítélt „abszolút szegénységgel” és megteremtődnek a továbbéléshez szüksége anyagiak. IX. Gergely pápa a kolostor közösségi vagyonának bevezetését javasolta és felajánlotta a fogadalom módosítását. „Szentatya — felelte Klára — semmiképpen sem akarok felmentést kapni Krisztus követése alól”. Jellemző valóságérzékére, hogy a maga számára egyedülálló privilégiumot eszközöl ki a Szentszéktől, a „szegénység privilégiumát”, melyben a pápa biztosítja, hogy a rendet soha senki nem kényszerítheti vagyon elfogadására. „Valóban szilárdan hiszem, hogy tudjátok - úja Prágai Boldog Ágnesnek —, Isten csak szegényeknek ígéri és adja a mennyek országát, ... hogy vakmerőség lenne dicsőséges életet kívánni ezen a világon és aztán uralkodást Krisztussal a másikon...” 11. Huszonhét évvel élte túl mesterét, lelkiatyját és barátját, Szent Ferencet, aki a szentséghez vezető útra irányította életét. 1253. Vm. 11-én halt me Assisiben; nem sokkal előbb fogadhatta a Perugiában időző IV Ince pápa és több kardinális látogatását. A haldokló szent még egy biztosítékot könyörög ki a pápától: a szegénység privilégiumáról szóló irat tartalmát a rendi szabályzathoz csatolja, s annak végleges jóváhagyását kéri. A jóváhagyó bulla két nappal halála előtt érkezik meg. Ezzel befejezte, amire hivatva érezte magát. Halálos ágyánál találkozik életútjának kezdete és vége: hárman térdelnek ott Ferenc első társai közül, kik negyvenkét évvel ezelőtt tanúi voltak annak, hogy Ferenc levágta haját a Poi-ziuncola oltáránál. Teste, mely több mint hétszáz éve dacol az enyészettel, Assisiben, a róla elnevezett bazilika kriptájában nyugszik. A puritán egyszerűségű templomból lépcsők vezetnek le a félhomályos helységbe. Kor- folyosó fut egy központi építmény körül, legtávolabbi pontján széles üvegablak világít. Az ablak túlsó oldalán, tágas üvegkoporsóban nyugszik Szent Klára drágakövekkel kirakott rózsaszín selyem derékaljon. Fekete-fehér rendi ruha fedi, feje körül arany glória. Összekulcsolt kezei, sovány, barnára szikkadt arca tökéletesen ép. Arca az olyan ember vonásait őrzi, aki mindig is messzire nézett, most pedig mái' túllát mindenen. Az üvegkoporsót fény veszi körül és friss virágokkal teli vázák. A zar ándok valami furcsát érez: mintha ezen a helyen nem érvényesülne az idő mindent legyűrő hatalma. Vajon hányszor mállott porrá a ruha ezen a nem romló testen? Kifelé jövet vesszük észre a lépcsőt, mely felvezet a kripta közepét elfoglaló építményre. Felmegyünk, s a vasrács-ajtó mögött egyetlen kőből vájt lapos sírhelyet találunk; olyan, mint egy sziklába faragott teknő. Az első sírhely, amelyben ép tetemét megtalálták. A bazilikából kilépve szemünkbe vág az éles tavaszi napfény. A kék égről csorgó ar anyban úszik minden: a tér, a fák, a házak, az emberek. Olyan a világ most, mint egy álom. VI. évfolyam 1996. március # 1. szám
