Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - Az Idő sodrában
Az idő sodrában Nagy idők nagy tanúihoz fordul eligazításért a halandó, ha úgy érzi, hogy megsűrűsödtek körülötte az órák, a napok, a hetek, az évek. Magyarul: fenyegetetten él. Még akkor is, ha kívülről minden rendben levőnek látszik, belül valami fortyog a jövőt illetően. Kutat magában is, a könyvtárában is, mert szeretne megnyugodni, készülni a holnapra, ami megint munkában fog eltelni. Itt van ez a Maximilien de Robespierre, a francia forradalom egyik ideológusa és főmészárnoka. Addig üttette le a mások fejét, amíg az övét is lenyisszantották - de miért? Mert türelmetlenné vált. Egy éjszaka akarta az embereket jóvá tenni, egyetlen beszéddel jóvá nevelni, hogy megfeleljenek elméletének, meggyőződésének. Olyankor, amikor nem volt kenyér, nem volt hús, jó csizma meg sok egyéb. Miért nem volt? Mert „fekete bandák” alakultak, hogy felvásárolják mindenütt, főleg vidéken a gazdátlan javakat. Fillérekért. Az üzérek összeálltak-összejátszottak az arra hajlandó sans-culotte-okkal. Óriási vagyonok születtek így. Ezt a réteget, a vagyon birtokában már semmi nem érdekelte, még a hatalom sem. Mármint a másoké! A hivatalnokokat „korrumpálódott osztálynak” tartotta. Idézem is egyik társát: „Mihelyt valaki jövedelmező álláshoz jut, másnap már palotát szerez magának. Szolgákat tart. A felesége siránkozik, hogy rosszak az idők, mert drága a hermelin meg az ékszer. A férj kiköveteli, hogy színházban földszint helyett páholyban ülhessen. Ezek a nyomorultak dőzsölnek, míg a nép műveli a földet, gyártja a katonák csizmáját meg a fegyvereket... akik mindent a közösség jóvoltából kaptak, mégis elégedetlenek, mert a holdbéli madarakat szeretnék megszerezni.” Majd ezután egy másik mondat ebből a forradalomból: „A legvészesebb összeesküvés, melyet egy kormányzat ellen szőhetnek az, ha lezüllesztik a közszellemet. ” Itt nem lehetett fennkölt prédikációkkal rendet teremteni. Meg még egy mondat: „Mit ér az, hogy nem látok többé címereket, de szemem láttára új társadalmi réteg nő fel, amely kizárólagos joggal tart igényt arra, hogy tiszteljék?” Még el sem búcsúzom a „Rettenthetetlentől”, a főmészárnok-álmodozótól, itt lobog előttem Szabó Dezső, aki végigélte és végül is megírta a maga módján és stílusában a visszaemlékezéseit a mi magyar, XX. századi forradalmunkról. Mert mit is írt 1931-ben: „Nem az volt a baj, hogy forradalom volt, hanem éppen az, hogy ezt az esedékes forradalmat elsikkasztották. Mert én a forradalom vezető embereit nem azzal vádolom, hogy azokban valami pusztító rosszakarat és beteg vérszomj lett volna. Én azt állítom: ezek a vezetők a béke átlagnapjaira szabott polgári intellektuelek voltak, akik igen kicsinyek lettek a megnőtt napok hónalja alatt. Akik maguk ijedtek meg legjobban a váratlanul ölükbe pottyant forradalmi lehetőségektől... egy szűk körű társaság idegen ideológiájára próbáltak jövőt építeni.” (Szabó Dezső: Megered az eső) Nemcsak azért nyúltam ezekhez az idézetekhez, Robespierre-hez és Szabó Dezsőhöz, mert belső bizonytalanságaimban eligazodást vártam tőlük, hanem azért is, mert mindig is kíváncsi voltam, milyen szerepe van, lehet általában, csak egy adott pillanatban, vagy korszakban az annak az erkölcsi norma-rendszernek, amely uralkodik. Vagy amiről éppen azt hiszik, hogy hatni tud. Hol és miért kerekedik arra jogcím, hogy az egyik ember a másikat lenézze, kisemmizze, netán az életétől is megfossza? S hogy a kérdés nem a levegőből lóg az orrom elé, azt a balkáni tragédia is bizonyítja. És szeget ütött - ott is maradt - a fejemben a mi államelnökünknek az a kijelentése, amelyben - ünnepi óra perceiben - félelmetes jövőt VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám 3
