Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Ikrek - elbeszélés
Hideg volt. A fogoly szemügyre vette a testvére sárgásvörös beesett arcát, összezsugorodott, sovány testét. — Ha már meg kell halnia, jobb ha minél előbb hal meg — fűzte tovább magában. A hosszú gyötrelmes délutánra gondolt. — Meddig bírom így cipelni a hátamon? Én is gyenge vagyok. A végén majd én fogok belepusztulni. Igen, jobb volna, ha meghalna, minél hamarabb. Nem tudom ezt még egyszer megcsinálni. Eszébe jutott a szülőfalujuk, meg a testvére felesége, akinek a háta kézepéig érő szőke haja volt, olyan színű, mint a szalma, és minden este kibontotta a tükör előtt. De nem engedte a szívét ellágyulni. Kényszerítette magát, hogy a valóságra gondoljon. — Vizet — nyögte a beteg. — Hozzatok vizet. * * * ❖ — Gyere be — suttogta egy hang. Mikor meghallotta s felfogta, hogy hozzá szól valaki, hirtelen visszaemlékezett: az imént is szólította őt ugyanez a hang, többször egymás után; de a hangok nem találták meg az értelméhez vezető utat. Minden figyelmét a kútra összpontosította: óvatosan hajtotta a kereket — nem akart zajt csapni —, csitította volna a nyikorgó láncot, nézte a billegve emelkedő vödröt, melynek vizét felcsillantotta a hold. — Gyere be — suttogta a hang. Volt benne valami sürgető, türelmetlen. Már a kezében tartotta a vödröt; már a kútkáva fölé emelte, azon állt a csajka. Körülnézett. Mindenütt egyformán szürke köd. Lassan még egyszer körülfordította a fejét. Akkor észrevette. A kút melletti épület sarkán arasznyira nyitva volt egy ajtó. Odabent sötét, és a sötét háttérben egy világos alak, egy nő állt. Inkább csak elővillanó lábáról és kezéről gondolta, hogy nő. Homályos volt az egész alak, kivehetetlen, kísérteties. — Fogoly vagyok, nem őr — felelte. Pár pillanatig farkasszemet néztek a ködön keresztül. Csend volt. Lassan önteni kezdte a vizet a csajkába. — Nem baj — súgta a hang az ajtó felől. — Gyere be. Csak ne vegyenek észre. Nem akart hinni a fülének. Olyasmit hallott, ami ítélete szerint nem lehet igaz. Átvillant rajta: talán hallucinál. Megint körülnézett: szemben, az őrök szállásának ablakán fény szűrődött ki és énekszó, a tanya kapuján kívül tábortűz égett; érezte arcán és kezefején a szitáló köd apró tűszúrásait, s mindent befedett az opálos holdfény, a hideg és az éjszaka. Eszébe jutott a testvére, aki a pajtában haldoklik, és inni akar. — Visszajövök — mondta, és elindult a csajkával a pajta felé. — Mindjárt visszajövök. El volt rá készülve, hogy most még rosszabb bőrben fogja találni a testvérét, mint két perccel ezelőtt, mikor a vízért kijött. Es valóban: egészen áléit volt, össze-vissza beszélt, még lázasabbnak, még soványabbnak, még összetörtebbnek tűnt. Látta rajta a halál jeleit: szeme homályos volt, orra hegyes, arca beesett. Meglepő mohósággal ivott. — Tudtam, hogy így lesz — gondolta a fogoly. — Reggelre vége. Már az előbb is láttam, s most már percről percre romlik. A többiek már délben is mondták. Talán reggelig húzza. Bár lehet, hogy az éjfélt se éri meg. Hát igen. Nem is lehet valakit háton cipelni a végtelenségig. Neki is jobb, ha előbb abbahagyja... Hí * * Mielőtt belépett, körülnézett. Az udvaron nem volt senki, az énekszó halkabban szűrődött ki az őrök ablakán, egy-egy tompa dobbantás hallatszott az istállóból. A kapun kívül sötét árnyékok mozogtak a tűz fénykörében. Az egyik hasábfát vetett a parázsra, a láng felcsapott, ropogva, sisteregve, és vörös szikraörvényt kavart a magasba. Belépett, halkan becsukta az ajtót, de a kezét a kilincsen tartotta. Meleg volt a szobában, sötét Mi V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 7
