Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)

1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Ikrek - elbeszélés

és meleg. Nem is tudta, mit csinál: izgatott volt, gyanakvó, készen bármi rosszra és jóra. Mint ha a valóság eső-, sár-, éhség-, piszok- és halál — világából átlépett volna a mesébe, ahol minden lehet.

Meleg volt a szobában, sötét és meleg és ételszag.

— Ne félj — mondta az asszony. — Húzd rá a reteszt.

Az asszony gyertyát gyújtott és az ablakmélyedésbe állította. Asztal állt a szoba közepén, a fal mellett széles, nagy ágy, a sarokban kenyérsütő kemence, mellette tűzhely.

— Ki vagy te? — kérdezte a fogoly. Keze még mindig a kilincset fogta.

— Itt lakom — mondta az asszony, és mosolygott a fogoly zavarán.

Nagydarab, formás szőke nő volt, arcának, nyakának, karjának fehérsége szinte egybeolvadt kivágott vászonblúzával, mely alatt nagy, duzzadó mellei bújtak meg. Ráncos, tarka szoknyát viselt és posztócipőt. Nyugalom áradt róla és eltökéltség. Kellemes volt nézni, megnyugtató volt a közelében lenni: ezt érezte a fogoly és elengedte a kilincset. Nézték egymást, kutatva, az asszony kissé félrefordított fejjel, aztán elhúzta az egyik széket.

— Ülj le — mondta. — Hozok valamit enni. Éhes vagy?

— Éhes — mondta a fogoly. Lassan körülpillantott a félhomályos szobában, levette a sapkáját és az ölébe tette. Ujjaival hátrafésülte zsíros összetapadt haját. Az asszonyt figyelte, aki félrehúzott egy karikát a tűzhelyen és lábost tolt a lángok fölé.

— Szép nő — gondolta a fogoly. — És milyen derék. És milyen jó. Meg kellene borotválkoznom.

Valaki keresztülfutott az udvaron. Összerezzentek. A csizmák döngése, a sár fröccsenése távolodott és elhalt. Kurjantás hallatszott. Aztán lövés csattant, élesen, és a zaj visszhangot keltve verődött ide-oda az épületek és az éjszakai égbolt között. Végül elcsendesedtek a zajok.

— Miért hívtál be? — kérdezte a fogoly. — Miért engem?

Az asszony levette a lábost, tartalmát áttöltötte egy cseréptálba és a fogoly elé tette. Kenyeret is vágott, egy széles karéjt.

— Te jöttél a kúthoz — mondta aztán. — Véletlenül. Megszökhetsz, ha akarsz. Elbújtatlak, a többiek meg tovább mennek.

— Reggelenként megszámolnak bennünket. Ha rájönnek, baj lehet belőle. Téged is agyonlőnek.

Az asszony leült a kemence padkájára.

— Nem jönnek rá — nevetett halkan. — Minden éjjel meghalnak páran.

— Igen, meghalnak páran — kapta fel a fejét a fogoly. Mohón kanalazta a bablevest, apró szalonnakockák úszkáltak benne.

— Tudom — mondta az asszony. — Nem ti vagytok az elsők. Majd bevetlek az ágyba, vagy be is bújhatsz a kemencébe.

— Köszönöm — mondta a fogoly és eltolta a cseréptálat. — Mit akar tőlem ez az asszony? — gondolta. — Mit akarhat tőlem?

Az asszony most előredűlve ült a padkán, arcát kezébe temetve, mintha erősen gondolkozna. Szőke haja kontyba volt csavarva a tarkóján, a gyertya fénye tompán csillogott rajta.

— Vajon ő is ki szokta bontani esténként? — gondolta a fogoly. — Mit akarhat tőlem?

Az asszony felállt, leengedte két fehér, gömbölyű karját, és mélyet sóhajtott. Volt benne valami szomorú és tragikus ebben a pillanatban, amint ott állt a gyertya sárga derengésében, valami remény- vesztett és elgyötört, elengedett karjával, mély sóhajával. A fogoly meglepetten nézte.

— Mosakodj meg — mondta az asszony. Kinyitotta az alacsony ajtót a sarokban, bevitte a gyertyát, és melegvizet öntött a lavórba. A kis toldalékhelyiség hidegebb volt, mint a másik, egyszerre megtelt gőzzel.

— Csak mosakodj -— mondta az asszony. — Addig megágyazok. — És kiment.

V. évfulyum 1995. március hó. 1. szám