Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Herczeg István: A szép felszínnek örülve…
Herczeg István: A szép felszínnek örülve... Olyan korban éltem le néhány évtizedet, amikor nagy eszmék söpörtek végig a szellemi életen; egyre savasabb esők hullottak; megtudtuk, hogy „ez csak a normális háttérsugárzás”; amikor a (látszólag) békés falumból hozott lelkem megkérgesedett, amikor évről évre nő a félelem, mire nőnek fel gyermekeink? Festek és rajzolok, bár néha üvölteni kellene. Aki úgy nő fel, hogy vonaton, autón, repülőn közlekedik, másképpen látja és másképpen tükrözi a világot, mint aki gyalog vagy szekéren jár. Bármelyik lehet mechanikusan ismétlődő, szükségszerű helyváltoztatás, de lehet a belső gazdagodást teremtő keresés, megismerés, látvány és örömgyűjtés. Nem hiszem, hogy keresztül-kasul kell rohangálni a világban ahhoz, hogy megismerjük a teljesség érzését; bár ha tehetem, mindig elindulok megnézni: mi van a hegy mögött, vagy a víz túlsó partján. De magunkba, befelé is kell nézni, hogy meglegyen a kölcsönösség a külső és belső világunk között; mert nehéz eligazodni a látvány takarta jelenségekben. Tudatosan és következetesen tanulom a világot, bár olyan gazdag minden dimenziója, hogy kísérleteim dadogásnak hatnak. A szép felszínnek örülve, azt el nem felejtve keresem mögötte a lényeget. A szép látvány és a gazdag tartalom nem oltja ki egymást; bár többrétegűek és felváltva hatnak, megismerhetők és segítenek megtalálni helyünket a világban. Lenyűgöző látvány, óriási élmény egy nyárvégi naplemente, eső után felizzó színekkel - de a friss, zöld pázsitban tragédiák zajlanak. Élet-halál küzdelem folyik, apró élő szervezetek milliárdjai törnek egymás létére, biztosítva ezzel saját fennmaradásukat. Az élő és élettelen, a tudatos és öntudatlan lét minden területén az ott érvényes öntörvények hatnak. Minden mindennel összefügg - és mindezeket tudomásul véve építem azt a belső békémet, ami segít ebben a szép, ám kíméletlen világban alkotni. Nézem a fáraó-szobrokat és a Húsvét-szigeti fejeket. Időtlen bölcsességük, rendíthetetlen nyugalmuk elgondolkodtat. Talán tudnak valamit, amit mi nem. Úgy vélem, minden kultúrának-vallásnak megvan a maga végtelenbe tekintő, békét és teljességet sugárzó arca. Az örök emberi értékek, törvények valahol a felszín alatt élnek, hatnak. Felismerhetők, kibonthatók, vizuálissá tehetők; jellé alakítható valamennyi. Ha esztétikus formában hordozza üzeneteinket — a jel vagy jelhalmaz — műalkotásnak nevezzük. Az üzenetek olvasata; persze más és más lehet, miként mi emberek sem vagyunk egyformák. Ezért én, a kollektív tudat közismert elemeit hívom segítségül, képi elemként alkalmazva őket. (A képi öntörvényeket természetesen engedem hatni, hiszen a színek, formák, kontraszt-jelenségek stb... kikövetelik az együttműködést.) A sokszor többrétegű jelentést hordozó képi elemek, a használatos eszközök és anyagok, magam és környezetem valamint kölcsönös viszonyunk állandó változásai izgalmas és nehéz feladatot - kalandot - jelentenek. Szeretem a gondolat szabadságát, az anyag örömét, az alkotás lendületét és kétségeit is. Jó lenne, ha magasszintű és magától értetődő lenne a vizuális kommunikáció, úgy a vizuális nyelv olvasása elvezetne mindenkit a megértéshez, az örömérzethez — megfelelő mű esetén — a gyönyörködéshez. Az sajnos természetes, ha még kevesen értjük egymást, hisz nem vagyunk erre felkészülve. Mások vagyunk: idősek és fiatalok; nő- és hímneműek, buddhisták és keresztények. Nem több, nem kevesebb, nem fejlettebb, mint 1000 éve, csak mások. Ez persze nem baj. Hát igyekezzünk egymásra találni. V. évfolyam 1995. június # 2. szám
