Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Ikrek - elbeszélés
nei irányították. Körülnézett. A foglyok némán ültek a földön, a hideg eső neszezve permetezett; az őrök tüzet raktak egy fa alatt és melegedtek. Mikor indulni kellett, a beteg fogoly nem tudott talpra állni. Valahányszor felsegítették, mindjárt össze is esett, visszacsuklott a földre, erőtlenül. Az úton kellett sorakozni, a többség már ott is állt, és nézte a magas foglyot, aki a testvérével bajlódott. Az őrök nyeregbe szálltak és szétszóródtak az oszlop mentén. Minden készen állt az indulásra, csak egy páran álltak még a soron kívül és próbáltak lelket verni a betegbe. De nem sikerült. Az egyik őr kiabálni kezdett, mérgesen megrántotta a zablát — mire az állat prüszkölni meg ágaskodni kezdett — és arra felé fordította a lovat. — Menjünk — mondta az egyik fogoly. — Jön az őr. — Hiába, indulni kell — mondta a másik. — Nem tehetünk semmit —— mondták a többiek. — Láthatod, mennyire odavan. Hagyd békén meghalni. A magas fogoly felnézett és látta a közeledő ló patája alatt szétfröccsenő vizet. Halántékát kiverte a verejték. Aztán fogta, hátára vette a beteget, és beállt a sorba. Lassan elindultak, de így is csak úgy tudtak menni, hogy a többiek tartották a hátát, mert nem volt ereje kapaszkodni. Fárasztó volt tartani, és beleuntak. Akkor egy sállal összekötötték elől a beteg kezét, hogy le ne csússzon a másik válláról. Nem volt már eszméleténél. Feje féloldalt előrebukott és ott nyugodott testvére nyakán. A magas fogoly vitte az élettelen testet, mely nehéz volt, mint egy zsák só. Kezdettől fogva nehéz volt, de aztán percről-percre nehezebb lett. Megfájdult a karja és a dereka, vállát, kezét egyre jobban húzta a súly, lába remegett, kifulladt és zihált. Elöntötte a verejték és gyengeséget érzett minden tagjában. Semmire se gondolt, előrefeszítette a nyakát, és ment. Egyszer aztán úgy érezte, nem bírja tovább; el kell engednie a terhét, mert elájul. De nem tudta elengedni. Mintha össze lettek volna nőve, egyszerűen képtelen volt elengedni. Közben bealkonyodott és könnyű köd szállt a vidékre. Tél volt, korán sötétedett. Akkor a magas fogoly azt mondta magában: elviszem még a következő dombig. Mikor odaértek, azt mondta: elviszem még a domb lábáig. Aztán: na, a következő kanyarig. A következő fáig. Még tíz lépést. Még tíz lépést. Az utolsó tíz lépést. Még ötöt. Na még kettőt. A végén csökönyösen annyit suttogott csak: egyegy. egy-egyEstére elhagyott tanyához értek. ❖ * * Egy darabig mozdulni se tudott a kimerültségtől. Feküdt, egész testében remegve, az óriási hodály földjére szórt vékony szalmán, és hallgatta a haldokló szapora lélegzését, halkuló és erősödő hörgését. Nézte a távolban imbolygó két-három mécsest, melyek éppen csakhogy derengésbe vonták a sötétség alján egymásba gabalyodott embereket. Olyan volt, mint egy apokaliptikus látomás, mint egy vízió a pokolból. A foglyok egymásba ütköztek a sötétben, eltévedtek, meg-megbotlottak. Szitko- zódás hallatszott, meg a szalma zizegése, és a beteg fogoly lázas zihálása. Később behozták az esti levest és kiosztották. A pajta nyitott szárnyas ajtajába tették a kondért, egy őr fáklyát tartott a feje fölé. A magas fogoly beállt a sorba, s míg végtelen lassúsággal topogva haladt előre, kinézett a nyitott ajtón az éjszakába. Sötét épületek álltak körös körül, a hold magasan világított széles udvara közepén; hidegen szikrázó fénnyel hunyorogtak a csillagok. Távolabb az egyik épület sarkánál kút sötétlett, s mintha dara vagy zúzmara hullott volna. Nagyon furcsa éjszaka volt. — Biztosan meghal — gondolta a magas fogoly, miközben etetni próbálta, sikertelenül. — Legfeljebb egy-két napig húzza, de lehet, hogy reggelre kihűlve találjuk. Valaki mécsest gyújtott a közelükben és ráragasztotta a keresztlécre, ami összetartotta a pajta oldaldeszkáit. A mécses lobogva égett, sercegett, mert állandóan fújta a deszkák résein besüvítő szél. 6 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
