Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Ikrek - elbeszélés
— Nem ugyanaz. De hagyd már abba! Nézd az előtted menő sarkát és gondolj a levesre. Ne fantáziálj! — Jobb, ha beszélek, akkor nem érzem a forróságot meg a gyengeséget, és nem félek, hogy elalszom és átgázolnak rajtam. — Akkor beszélj! — Ha nem érdekel, hallgathatok. — Tisztára megőrültél! Ossze-vissza fecsegsz, mint egy szajkó. Beszélj, beszélj, hajólesik! Ordíts, énekelj, ha úgy könnyebb! Mentek a foglyok a sáros, felvágott úton, vonultak, bukdácsoltak, hajnaltól délig, és déltől alkonyaiig. Az őrök lóháton kísérték őket, a földeken caplattak, kétoldalt, kissé távolabb az úttól. A szüntelenül permetező eső fényesre mosta a szürke fákat, az út mentén heverő kilőtt tankokat és az elhullott lovak felpuffadt tetemeit. így mentek a foglyok, így hernyózott előre az átázott gomolyag, napok és hetek óta, hajnaltól délig és déltől alkonyaiig. Amikor elindultak, tél volt, s míg nap mint nap vonszolták magukat előre, az út mentén virágbaborultak a földek, s ibolyától, kankalintól, margarétától, pipacstól és búzavirágtól fehérlett, kéklett, sárgállott és piroslott az árokpart és a mező. Hajnalkor és alkonyat idején kékes párákba burkolóztak a látóhatár dombjai, friss gyanta-illat lebegett a fenyőerdő közelében, s az útmenti tépett koronájú fák lombot meg füzérvirágokat fakasztottak. Messziről jött fáradt madarak lepték el a bokrokat és ismeretlen nyelven énekeltek. De a foglyoknak semmi sem okozott örömet. Egymás sarkát nézték a földön, vagy szótlanul ültek. Nem látták meg a pipacsokat és nem akarták hallani a madarak trilláit. A nyár kegyetlen volt a foglyokhoz, forróságba burkolta, porral és szomjúsággal kínozta őket. Most újra tél volt. Senki sem tudta már megmondani, hogy három vagy harminc vagy háromszáz nap óta menetelnek. * * * A menetelés kínját csupán egy másodpercig tartó megkönnyebbülés és egy még élesebb kín szakította meg naponta háromszor: a megállás és a továbbindulás. Letelepedtek a facsoportnál, végignyúltak a vizes földön s nézték — alulról fölfelé — a szürke, rongyos felhőket, amelyek úgy gomolyogtak felettük, mint egy hívogató, enyhülést kínáló nirvána. A magas fogoly elment a kocsihoz, és elhozta a levest és a kenyeret, amit adtak. A másik nem bírt enni, mindjárt hányt. Csak feküdt és a testvérét nézte, aki melléje térdelt, szidta és nógatta, s igyekezett beleerőszakolni valami ennivalót. — Vége van — mondták körülöttük a többiek, s egy futó pillantást vetettek a testvérekre. Felhúzott lábakkal ültek, térdük közé fogták a csajkát és belehajoltak a leves gőzébe. Volt aki összemorzsolta a kenyeret, beleszórta a forró lébe, aztán kikanalazta a barna masszát. — Legjobb, ha békén hagyod és szólsz az őröknek. Neki már mindegy. — Szimulál — mondta a magas fogoly. — Azt hiszi, akkor felültetik a kocsira. De téved. — Megfogta a mellén a testvére köpenyét és rázni kezdte. — Zabálj, ha mondom, hallod!? Mindig is lusta voltál, mint a föld. Te, te... Feltámasztotta a fejét és a szájába öntögette a levest. A Ing lé nagyobb része kifolyt, végigcsur- gott az arcán meg a köpenyén, de azért valamennyit lenyelt belőle. Köhögni kezdett, arca kipirult, szemébe visszatért a fény és felemelkedett. — Igazán úgy emlékszem, hogy szőke volt — motyogta. — De nem bírom már sokáig, hogy átgázoltok rajtam. A magas fogoly leült a testvére mellé, kenyeret harapott és levest ivott rá, nézte összehúzott szemmel a másik borostás arcát, előtüremkedő, csapzott haját, mély árkos szemeit, tüzelő homlokát és cserepes, vértelen ajkát. Nem érezte a leves meg a kenyér ízét, nem látott semmi mást, csak ezt az arcot, mintha'egy fényképből vágták volna ki. Már hetek óta nem tudott gondolkodni, csak az ösztöMMI V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 5
