Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Okos bohócok
Vagy amikor az egyik jól felépített életkép végén a szappanbuborékot fújják a nézőtér felé, a „ne- kem-is-nekem-is!“ — megismétlődik. Azért nem tagadják meg magukat ezek a bábos színészek egészen. Hozzák ők a „madzagos figurákat” is, táncoltatják-mozgatják őket a zene mindent átfogó fegyelme alatt, de nem téveszti el a hatást az sem, amikor egy egész zenekart produkálnak ezek az összeszokott játékosok, idelopva azt a koreográfiái megoldást is, ahogyan a hangszerek virtuózai kelletik magukat — zenélés közben. A bohóckodást megtervezte, szerkesztette és rendezte a Jászai-díjas Kós Lajos. Dicsérnénk gondolati rendjét, azt a határozottságát, hogy a bábosokban meglévő „egyéb“ játékkészségeket, a mozgás-kultúrájukat, a testükben meglévő megjelenítő készségüket igénybe vette, felöltöztette azokkal a tartalmakkal, amik visszhangra találnak az emberekben. És itt nemcsak az emberkékre gondolok. A felnőttekre is, ezekre az élettől oly gyakran félrenevelt, megtévesztett egyedekre is rárévedek, akik a sokszor igencsak értelmetlennek tűnő hajsza közben már régen elfelejtették, honnan is indultak, honnan is keletkezhetnének tisztességes, egyszerű örömeik, honnan is szivárognának elő azok a pillanatok, percek, órák, amikor valóban megérlelődnének bennük, bennünk, nincs itt sok kivétel!, az emberi méltóság, az önfeledtség és a szeretet. Mert ezek a bohóckodások — áttételesen — folyton erről szavaltak a — gyerekeknek. És nekem is, aki csaknem akkora ráhajlással néztem-hallgatóztam a színpad irányából jött benyomásokra, mint lurkók, (Meg kellene kísérelni, egy-egy estére átvinni ezt a műsort a felnőttek elé, mit szólnának hozzá. Mert itt, a Harlekinben megy szériában, telt házak előtt. Jó híre támadt.) Karsai János játékmesteri közrehatása a zenei szerkesztésen nyugszik. A négy színész némán, remek ritmusban végzi feladatát, a mozdulatok, a tánclépések romantikájával beszéli el azokat az érzelmeket, szenvedélyeket, amikről már a betűket csak most megismerő gyerekek is tudnak. Lovasy László báb-megoldásaiban, a figurák mögött működő képzelet logikája akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az előadás végén a szereplőkkel együtt ezek „a tárgyak“ is felsorakoznak. Bár nem hajolnak meg, mi megtapsoltuk őket is. Mintha élő személyek lennének. Gratulálunk a Harlekinnek és nem csak a harminc évéhez! HA ŐSBEMUTATÓRÓL VAN SZÓ Kierkegaard színpadra tessékelése ígéretem ellenére csak nem akartam elmenni Nagy András darabjának egri bemutatójára. Tudtam róla, hogy a Kierkegaard-adaptáció az A csábító naplójának gondolatmenetét, vagy inkább azt mondanám, pszichikai rögzítéseit használhatja fel, hiszen az emberi viselkedés, a szó, az arc, a mozdulat, a magatartás csak jelezni képes, jobb esetben hitelesen azt, ami belül lefolyik. Ismerem némely Kierkegaard írásait. Azért nálunk is csak kiadogatták, ha nem is olyan vehemenciával, mint máshol. A nyolcvanas évektől honosodott nálunk ez a nagyszerű stílussal és remek képalkotói készséggel megáldott — vagy megvert? — dán művész és filozófus. A naplószerű írást, a csábítót megjelenítő gyónást színpadra áttenni sokféleképpen lehetséges. Nagy András, ez a tisztességes író és gondolkodó végigszántott a naplón, töprengett rajta, mekkora szeletet és milyen hangsúlyokkal hozhat a mai közönség elé? Mekkora részét fogják fel forma és tartalom szerint a mai művészek, merik-e, tudják-e vállalni a XIX. század első felének romantikába is ojtott lelkivilágát, ahonnan mégiscsak egy komoly gondolatokat, komolyan vevő bölcselő tolja elénk körmondatait, aforizmáit, tapasztalatait, élményeinek, életének olyan sűrítményét, amely súlyos, mint a higany és bár ízletessé teszi tulajdonosa köznapi tálalása ízes falatokkal is, — a tápérték szokatlan, a tápanyag talán idegen marad a mai ember számára. (Valóban nem közüzemi fogyasztásra szánt 48 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
