Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Okos bohócok
csemege, amit Kiergekaard nevében és címe alatt kínálnak itt nekünk!) Nem bántam meg kíváncsiságomat. Nagy András, az általam is szeretett és forgatott dán szerzőből annyit vett át darabjához, amennyit pedagógiai érzékkel is ajánlhatott a mai színházbajárónak. (Talán a kelleténél is jobban bízott a nézők felvevő készségében! A színészéiben?) Johannes, a főhős Kierkegaardnál még egy névvel rendelkezik, a szerző úgy is tiszteli: a Constans, a kitartó. A város utcáin, terein, a lány munkahelyét is felderítve, cukrászdákba is bekukkantva üldözi-hajszolja azt a tüneményt, amely „bennem tükröződve kerül hozzám közelebb“. Ez az egész történet és a történetben a kulcsmondat. Itt: a külső hajsza, a meg-nem-tett és a megtett utak végösszege nem lehet más; csak ez a fontos, hogy benne és tükröződve és közelébb kerüljön hozzá a lány. No, de a lány, mint a külső világ számára mégiscsak testi lény, hogyan kerül bele, beléje — tükröződni és egyre közelebb? Ez az élmény a legelevenebben kierkegaardi, mert benne elsősorban nemcsak az történik, mint annyi másban, akikben a nemek vonzása és taszítása örök örömforrásként, netán örök átokként forgolódik, hanem több és másabb: Johannes felkészültségének minden használható elevenségével körülveszi-hajszolja ezt a lányt, mozgásra serkenti, válaszadásra készteti, vallomással, a megtévesztő viselkedéssel, miszerint ő mégiscsak Cordelia boldogságát is akarja, a szerelmet szereti akarni, nem nyughatik addig, amíg a lány azt nem bólintja, hogy igen, igen, az együtt töltött időnél, az egymásnak megvallott állapotnál nincs tün- déribb a világon, — Cordelia a jegyességen túl el is juttatja Johannest a ő teljes birtokbavételének a lehetőségéig —, de Johannesnek már ez a fázis nem kell, itt megszakad az önzés, az ösztön és a sors kegyelme. Számára az a teljesség, amíg a külső kiváltó erő, a lány addig tükrözi magát nála belül, egyre közelébb, hogy ő, a lány múlttá, az élő belső kép meghaladott kiváltójává válik? (Nem véletlen az sem, hogy Kierkegaard mélyebben foglalkozott, nemcsak a Mozart által keletkeztetett muzsikával, hanem Don Giovannival is, a donhuánnal, aki a regiszter-ária tanúsága szerint 1003 nőt tett a maga asszonyává. De hogyan? -— kérdezi Kierkegaard, — és utólag kérdezzük mi magunk is. Nagy András hű maradt a nagy dán gondolkodóhoz. Abban is, ahogy annak szerelmi életét, a jegyesével elvívott drámáját, Regina Olsen lelki tragédiáját felelevenítette. Johannes nem úgy hős, mint aki a mások feletti győzelmét élvezni szerette volna, és nem is úgy, hogy túl magasra tette volna az elérendő célt, hanem abban igazán tragikus hős, hogy önmagán belül nem mérte be erőviszonyait, nem számítván ki a cselekvésekhez szükséges kegyelem idejét, ritmusát, lendítőképességét és főleg azt, hogy végzetszerű alulmaradásának be kellett következnie. Szükségszerűen. Aki a döntő pillanatban nem a külső világ legfontosabb mozzanataira ügyel, hanem azt lesi, mikor válik a tükröződés teljessé belül, ez veszteni kényszerül. S bár nincs szégyenérzete, megvert kutyaként kushad el, az ismétlés lehetőségét más mezőben, másnál és másért kutatva. És ez itt a majdnem tévedésig elvivő öncsalás! Annak ellenére, hogy más, nemkevésbé jelentős megrázkódtatással vonuló szerelmi „játszadozások“ korábban és később is megestek ennél a csábítónál. „Aki saját belső viharaira maradt csak kíváncsi!“ (Ez a Don Giovanni-féle figurák végzete? De vajon figurák-e ők egészen?) A darab rendezője Sziki Károly — maga is színész, néhány jellem alakítására mi magunk is felhívtuk már a nézők figyelmét — barátja annak a gondolatkörnek, amit Nagy András jelenetalbuma oly érzékletesen terít-térít elébünk. Itt a jellemek tiszták, sehol egy intrikus. Még a barátnő sem az, csak olyasfajta, aki Színezi a mindennapiságával ezt az ünnepélyességet. Nagy érzelmeket irányít a rendező előre-hátra, forog a színpad. A színek váltanak, arra kényszerítve minket, nézőket is, hogy együtt váltsunk ritmust, színt, témát, színhelyet benti magunkban is —, a külső parancsra. Mert sokszor a külső, a helyszín, a megjelenő arc, dühünket kiváltva is ránk kényszerít valamit, ellenünkre. A gesztusok, a viselet, a mozdulatok koreográfiája a XIX. század első felét idézik, itt a mai „szexes“ érzelem- és gondolatközlés megölné azokat a finom és még finomabb ámyalatokat-korlátokat, amik között a Johannes és Cordélia által betöltött idő és tér elterül. Cordélia teljes megadásáig a tekintetek beszélnek, a fejek, térdek hajlanak meg, nem a gerincek. Mindenki személyiségként viseli önnön emberi méltóságát, mert kinek-kinek kijutott ebből az égi kegyelemből. (Ha ehhez mára már kegyelem formájában sem jutunk hozzá!) V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám 49
