Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Két színészrendező az Egri Gárdonyi Géza Színházban
határi kiegészítéssel máris önmaga ellentétét alakítja, netán tömött bajuszával a buszon utazó hölgyet, akit a másik utas tíz ujjával éppen „tanulmányozni“ kíván. A rendező okosan gazdálkodott a három színésszel. A „legblickfangosabb tennivalókat“ Sala Árpádra bízta, míg az író filozófiáját, ha van neki ilyen, Venczel Valentin kapta. A fiatal Baráth Zoltán külső és belső karakterjegyeit a szakember alaposságával bemérte, s igencsak fegyelmezett játékra ösztönözte. Nem túloznánk, ha hinnénk, hogy egy értékes tehetségnek a pályáját alapozta meg. Módomban volt betekinteni a darab rendezői példányába, elolvasni, végigelemezni utólag azokat az instrukciókat, amik a mozgást, a váltásokat, azok indokait világossá tették. Sok-sok eredeti megoldás, ötlet — akár a rendezőtől, akár a színészektől származtak azok, most nem lényeges! — azt bizonyítja, hogy ebben a színházban létezik egy olyan, az előadásokban nem mindig nyomon követhető szellemi tőke, amely magasabbra emelheti ezt az együttest jelenlegi önmagánál. Evek óta járnak ide vendégrendezők — ki ismeri a rotáció logikáját? —, akik pár hétre a kezükbe kapják a társulat néhány, talán ismeretlenül is, nem vakon, kiszemelt tagját, boldoguljanak egymással. Mennyivel több, mennyivel másabb érték szabadulhat fel, kaphat formát és tartalmat, munkát és sikert, ha a megfelelő tudás és elmélyedés vezeti a munkát, azokkal, azokért egységben, akik kívülről-belülről ismerik egymást. Nem hinnénk, hogy akár Csendes László, akár Sziki Károly, esetleg még egy-kettő e társulatból, ne tudna, ne akarna „levezényelni“ egy harmincszereplős drámát! (Ez utóbbi mondatért is íródott ez az apró dolgozat!) Sala Árpádot először láttam-kaptam — ilyen tálalásban. Beosztása szerint is motorja ennek a jelenetsornak. Amíg Venczel Valentin — maradjunk ezúttal a cirkuszi hasonlatoknál, mert bohócok mozognak itt, a manézsban-, a produkcióban az untermann beosztását kapta, az ő nyugalmán, kegyetlen színészi feladatot megoldó nyelvcsavarása pihenteti az író is, a rendező is a pergő, olykor túlpörögni látszó jelenetsort, addig Sata aktualizál, fürdik az alliterációkban, böködi a jobbnál-jobb félmondatokat, ide-oda, amoda, nyugtalanítva társait, önmagát és természetesen a közönséget is. (Kedvem támadt miatta is még egyszer megnézni ezt a teljesítményt, ennek a hármasnak a produkcióját, amely messze magasan felette lebeg annak a langyos világnak, amit az utóbbi években átéltem az egri színház nézőterén. Venczel Valentin nagy önfegyelemmel és teljes erőbedobással viszi előbbre a gyakran csak blődlinek tűnő színpadi szerepet, és azzal győz meg minket ott-létének helyességéről, azzal igazít el bennünket nézőket, az író gondolatait illetően is, hogy az arcán egy pillanatig sem „szünetel“ az emberi méltóság. Vagy annak tudata! Jó néhány alakítását jegyzeteltem már, tudom, minden mozdulata mögött belső értékrendje szerint, minden idegszálával felsorakozik. Ettől lesz és marad nekem az ő színpadi léte most is hiteles. Baráth Zoltán — számomra — a felfedezés örömét hozta. Ez a lelki transzveszticióra, magya- rabban egy kicsit, a lelki átformálódásra kész és érzékeny fogékonyságot felmutató fiatal nem erőlködött, hogy felzárkózzék. 0 ott volt, a másik kettő mellett, nem oldalt, nem hátul valahol. Mert a rendező nem engedhette meg azt a luxust, hogy a két ember mögött a harmadik egy pillanatra is jelentéktelenné váljék. Bognár József krdílése-fonlítás'd, bedolgozása külön téma. Elemeznénk is, de se idő, se hely az ilyesmire. Talán nyugodtabb napokban? 46 V. évfolyam 1995. március hó. 1. szám
