Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Rózsa Tamás: Mi a véletlen?
Rózsa Tamás: Mi a véletlen? Az nem véletlen, ha a kolleganőm, merő félreértésből, vagy sietségből az én íróasztalomra, a munkahelyemre dönti ki szatyra tartalmát, mert éppen megtalálni szerette volna az egyik fontos haszon- talanságát. Az sem a romlandó sors átka, ha sikere folytán igyekszik visszagyömöszölni mindent oda. De az véletlen, hogy nekem ottmaradt egy félív papír, amit ledobott volna a papírkosárba, de nem tette. (Ki ismeri a feledékenységet, a női lelket és rejtelmeit?) Az meg igazán magától értetődő, hogy én azt hittem, a kézzel írott szöveg nekem szól, üzenet, tennivaló, hiszen nemcsak telefonból meg tévéből él az ember. Hát elolvastam. Egyre feszültebb érdeklődéssel. Ez olyankor szokott velem előfordulni, amikor beszűkült agyamba — kánikula idején főleg! - nem jutnak el a dolgok a tudatomig, a maguk teljes fényességében. De nézzük a papíron talált szöveget, üzeneteket: „Anya! Botonddal vagyok! Zsömle nyolc körül evett Kite-Katot. Csak kéreti magát, úgy csinál, mintha nem szeretné, de otthagytam a konyhában, és evett rendesen! (Az üzenet végén nincs záradék, se aláírás, mert a fiák nem állják, ha felmenőik érzelgősnek találják őket.) A válasz: „Akoskám! A Kite-Katot is össze kell nyomni neki, pépesre. Nem ette meg reggel. Viszont összenyomtam egy szelet parizert, azt majdnem mind megette. Tejet ne adj neki. Felhívsz? Csók, Anyu.” Ákos nem írt újabbat, tehát nyilván felhívta az édesanyját, Zsömle gazdáját. Mert következik az újabb anyai közlés: „Akoskám! Úgy látszik, Zsömle nem szereti a Kite-Katot, parizert kéne neki venni. Egy falatot sem evett. — Hagyok itt pénzt, ugye nem stoppal mész? Puszi, Anyu.” A félív papír többi része üres, az idézetteken kívül más életjelet nem találtam rajtam. Talán, ha az ujjlenyomatokat megvizsgáltattam volna, hogy a lélektani vegyelemzéshez elegendő anyagom legyen. így csak az alábbiakat régzíthetem kolleganőm, családja és annak főnöke, lelki, szellemi központja tárgyában: 1. Ákos épp úgy rabja a cicának - Zsömlének hívják, tehát nem fekete, hihetőleg lány is -, mint az anyja: szolgál ő is Anubisz fenség kevésbé fenséges utódjának; egészségét óvja, testi és lelki épségét a szívén viseli. Ezt tanulta az anyjától, meg azért is, hogy rend legyen a háznál, de talán azért is, hogy ne törjön ki rendkívüli világnap, esetleg dögvész Zsömle körül. 2. 0 is szereti Zsömlét, mi mást tehet, hiszen egy lakásban, egy közösségben, egy menetrend szerint élnek. Itt a Zsömle vagy eszik, vagy nem. Ha eszik, minden a helyén, ha nem, módozatokat kell találni arra, hogy nójjön, jöjjön az étvágya. A vacak Kte-Kat nem kell neki. Tejet kell neki adni? Milyen időpontban, milyen hőfokon, milyen mozdulattal, esetleg Verdi Trubadúrjából a Zarándok-kórust énekelve, vagy az Aida bevonulási indulóját rock-kosítva? 3. Ákos számára más közölnivaló - legalábbis írásban — nem létezett ezen a szent napon, amikor a félív papír a szolgálatba vétetett. Pedig volt más gondja is, mert kapott pénzt, mellé jótanácsot, hogy ne stoppal utazzék, még megerőszakolják az útszélen álló nők! Miután az aggodalom sztentori hangját Ákos ütötte meg, először vele foglalkoztam. De itt van az édesanya is, a kolleganőm, aki ezzel a fecnivel beavatott - bevezetett - magánéletének rejtett zugába: 1. Tudom róla, hogy van egy macskája. A macskás nőket még csak megértem, de van barátom, akinek húsz egyiptomi származéka van, ezért olyan büdösen-illatos a lakása, hogy csak egyszer merV évfolyam 1995. december # 4. szám
