Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Vihar
Szalay István: A vihar A növények és állatok beszélnek! A maguk módján! Mi, emberek csak kevesen értjük, mert nem ismerjük eléggé őket, nem tanuljuk meg nyelvüket. Nem elég nézni, látni a fákat, a bokrokat, vagy akár az egész erdőt. Kevés megcsodálni egy elfutó szarvast, egy riadt őzgidát, egy fácánkakast vagy egy elinaló rókát, egy hangyabolyt, hiszen ez még nem jelent közelebbi bensőséges találkozást velük. Meg kell ismerni őket. Sokat kell közöttük és velük lenni, hallgatni őket. Ez a beszélgetés nagyon, de nagyon nehezen indul. És egyoldalú! Ha már megértjük őket, akkor folyton szólnak, mondanak valamit. Válaszra nem várnak. Szavakban legalábbis nem! Tettekben annál inkább! Az erdő népe megérzi, ki közeledik hozzájuk jó szívvel, szeretettel. Az ő beszédjük ábécéje a csend, a hallgatás. Ha valaki az erdőben, vagy annak a közvetlen közelében született, vagy sokat jár a természetbe, előbb-utóbb megtanulja ezt a nyelvet, bár ez a legnehezebb nyelvtanulásnak számít. A legnehezebbnek! Itt nincs füzet és ceruza, könyvet sem lehet a nyelvtanuláshoz szerezni, tanártól sincs mód órákat venni. Itt mindenkinek önmagának, önállóan kell boldogulnia. Az idegen előtt először hallgat a természet. Sokáig néma, aztán egyszer csak, mintha mondana valamit. Lehet, hogy egy szellő szárnyán érkező nesz, egy ágreccsenés, egy távoli madárszó az első értelmes beszéd. Lehet, hogy egy erdei séta során váratlanul elénk kerülő őzgida riadt tekintetével szól hozzánk, miközben némán, mozdulatlanul állunk! Ki tudja! A természet kiszámíthatatlan. így telnek el a hónapok, évek, és a sok közös találkozás meghozza a sikert. Megtanuljuk szavait, megismerjük szokásait, közel kerülünk egymáshoz. Nehéz ez a barátkozás, de örök időkre szól. A természet hív, vár, követel, és mi megyünk, mert ellenállhatadan vágyat érzünk a találkozásra. Az éjszaka sírt, szenvedett az erdő. Estefelé a Nap bágyadtan intett jó éjszakát. Hűvös fuvallat érkezett a sziklák felől, és távol, valahol megdördült az ég. A vadak nyugtalankodni kezdtek, a szarvasok elhagyták váltóikat, a vaddisznók elkerülték a szórót.- Vili art jósolok - okoskodott a róka a kotorék előtt, és befelé terelte kölykeit.- Eljön a mi időnk - bizakodott az anyaróka, és szájában összefutott a nyál. Éhes csemetéire gondolt és arra, hogy viharos, esős éjszakán még a kutyák is elhúzódnak, és szabadabbak a baromfiólak.- Már a tüze is itt van! — rikácsolt egy szajkó. A szél végigsöpört a hegyoldalon, és a fák, a bokrok alázatosan hajtottak fejet a nagy úr előtt. A bükkösökben ágak koccantak, és a szél, mintha hárfa lenne előtte, muzsikálni kezdett a gallyakon. Szépen, pianóban kezdte, aztán mind erősebben, egészen a fortissimóig. A bokrok vékonyka ágai, mint apró orgonasípok, énekelték a vihardalt. A lábas erdőben a baritonok festették alá a szólamot, majd a velőt rázó mély mennydörgések tettek túl a világ legszebb orgonáján.- Bújjatok el! Már itt a vihar, esik is az eső! — hallatszott megint a szajkó riadt hangja, és maga is ijedten bújt a sűrű bokrok alá.- Ugye megmondtam! - csaholt bele az aparóka a kotorékba, és sunyi pofával az éjszakai vadászaton gondolkodott. A zápor irgalmatlanul porolta az erdőt.- Istenverte idő — szólt a vadász és arra gondolt, hogy ha így marad egy ideig, nem lesz semmi a holnapi fatermelésből. A zuhogó esőben percenként dördült meg az ég, és a vakító villámok egy-egy pillanatra nappali világosságot teremtettek. V évfolyam 1995. október # 3. szám
