Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Vihar
A fiatal szarvasborjú az anyját kerülgette, mert éhes volt, de a mama - mint akinek más dolga akadt — oldalba lökte, és terelte a sűrű felé. Az erdőben ilyenkor nem mozog a vad, hanem beáll a sűrűbe és hallgatózik. Az éhség nagy úr: a borjú egyre követelte a vacsoráját. — Indulhatnál! - nézett rókáné a férjére, de őbolhászkodással foglalatoskodott, és ostobának tartotta a párját, mert nem jutott eszébe, hogy szakadó esőben a róka csak akkor bújik elő a kotorékból, ha kergetik. — Nem látod, hogy esik? — akarta kérdezni, de aztán meggondolta magát, és haditervet eszelt ki az eső utáni éjszakára. A bükkös újra felnyögött a viharban, aztán egy hatalmas csattanás, egy erős zuhanás hallatszott. — Kidőlt a legöregebb fa — akarta kiáltani a szajkó, de tollai nedvesek, nyirkosak lettek, és különben is a szajkónak napnyugta után hallgass a neve. A vén, odvas bükk meghalt! Kicsavarta a szélvihar a százesztendős gyökereit a földből, miközben villám csapott mohos törzsébe. A villám ellen semmit nem lehet tenni, de gyöngeségét még rövid haldoklásában is megkönnyezte a fa. — Ügy kidöntött, mint egy hitvány fenyőt - hörgött, aztán végigzuhant társai előtt a cserkészútón. — Meghalt! Meghalt! - süvítette a kaján szél, és így a kegyetlen gyászjelentést gyorsan tudomásul vette az erdő. A mókusok az odúban voltak, de nem történt bajuk. — Hallod, mi hírt hoz a szél? — ásítozott az egyik, de a kis öccse értedenül válaszolt: — Én semmit sem hallok! fórlek, ne is beszélj hozzám, mert aludni akarok. — A bélelt, puha odú elveszi az eszét! Lusta és figyelmetlen! — morcoskodott a testvére, de aztán őt is elnyomta az álom. Az eső csendesedett, valamelyest alábbhagyott a vihar is. — Meglőtt az ember! - nyögte. Felébredtek és közrefogtak a kutyák. — Vakmerő vagy mostanában! Ontelt és meggondolatlan! Ostoba szuka - gondolta, de aztán magyarázkodni kezdett. A vihar dühének nyomai ott hevertek a földön. Tépett ágak, letört gallyak, kidöntött fák, odébbsodort kövek. A vadász vállára vette a puskás, és a kora hajnali rókariadalom után elindult a cserkészúton. — Eső után szerencsés a mozgás - gondolta, és mélyet szippantott a friss levegőből. A kidöntött öreg bükköt már messziről észrevette. — Megette már a kenyere javát — állt meg fölötte és szívében szánalom támadt. Az öreg bükköt mindig ilyennek ismerte. - Ő sincs többé! — mondta ki hangosan, és megemelte kalapját. A fenyves is tépázottan köszöntötte a kelő Napot. A pirkadatban szarvasok léptek ki a vágásból a rétre szárítkozni, őzbak is riasztott, aléltságából felverte az erdőt. — Kidőlt a vén bükk! - csörögték a feketerigók. Egy vadgalamb megunta a sok összevissza beszédet, és bánatosan, szépen krúgatni kezdett. — Inkább siratnátok - turbékolta, és a szava oly szívhez szóló volt, hogy még a vadász is felfigyelt rá. — Emberszagot érzek! - ugrott be hirtelen a kotorékba az anyaróka, mert az orrába csapta a szél a szagot. — Meneküljetek! - nyögte a beteg. — Sehova nélküled! - hallotta még a választ. Kivirradt, mire a vadász a vágásba ért. Ragyogott az erdő, egy óra múlva a Nap forró csókot dobott a világra. V évfolyam 1995. október * 3. szám
