Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Víz László: Kék felhő útja
a barátaim legnagyobb része. Senki sem lát a jövőbe, és lehet, hogy egy-egy döntéssel olyasminek megyünk elébe, amit óvatosabban elkerülhettünk volna. Vannak azonban dolgok, amik elől nem lehet kitérni. Legalább is azoknak nem, akik azt hiszik, hogy többet tudnak az Igazságról, mint mások, - és ezt a hitet nem akaiják elveszíteni. Remélem jól vagytok. Bízom benne, hogy Istennek céljai vannak velünk és megőriz minket. Ne engedd, hogy Nam legénykedjék. Azt hiszem, egy darabig nem láthatjuk egymást...” * * * Másnap a repülők két bombát dobtak a falura. Az egyik az útra esett, bedöntötte a kerítéseket és összerombolt néhány disznóólát. A másik megölte Namot és Hoan Hut, az öreg koldust, megsebesített egy parasztot és letarolta a hitet néhány lélekben. * * * Csend volt az erdőben. Úgy tűnt, a partizánok más vidékre vonultak. Aztán híre jött a támaszpont elleni támadásnak - az égő gépek és tartályok füstjét látni lehetett a kolostorból - utána újból megélénkült a dzsungel. Majd újra Le My-re csaptak le, de más irányból. Akkor sokáig állt a harc. Újra bombázták az erdőt, s mipden nagyobb támadás után tisztogatás következett. Néhány települést, ahol a szabadságharcosok nyomára bukkantak, felgyújtottak. A Nang-tető alatt, a sziklás gerincen tüzérség foglalt állást és a mocsár irányába lőtt. A második éjjel aknatüzet kaptak és hajnalban elvonultak. Néhány tiszt - amerikaiak és vietnámiak - felkapaszkodott a kolostorba. Mindent látni akartak és alaposan meg is néztek. A falu felgyújtása tulajdonképpen a véletlen műve volt, vagy a figyelmetlenségé. Ez a hely már Le My körzetéhez számított, s nem vonatkozott rá az összetelepítési parancs. De a lakosság — köztük Than Van és a nagynéni - megrémült a hajnalban átdübörgő terepjáróktól és a kósza hírektől, s még a reggeli órákban átköltöztek néhány batyuval egy beljebb fekvő faluba. Az este visszatérő katonák - fásultan és kimerültén — nem láttak mást, mint néhány üres házat, egy üres falut — ki tudja hányadikat aznap — mely nyilván felszámolásra vár. A parancsnok rá se nézett a térképre. A kocsik megálltak, a katonák lekászálódtak, és széüocsolták a benzint. Mikor a könnyű bambusz- tetők megremegtek a felcsapó lángok forróságától, sietve felugráltak újra. Korom és izzó pernye hullt rájuk, míg a pusztulás sorfala közt tovább indultak; néhány ottfelejtett baromfi rohant körbe, a füstölgő udvarokban, rémülten csapkodva és kiáltozva. Éjjel újra fellángolt a harc a város közelében. A kolostor mellvédje mögül látványos tűzijátéknak tűnt az egész. Vörös, sárga és kék fonalak keresztezték egymást az égbolton; az egyik kihunyt, a másik meg szétbomlott, mint egy virág, és bevilágította a sötétség egy darabját. A robbanások zaja csak nagysokára ért fel a hegyre, tompán, egymásba folyva, mint föld alatti vulkánok háborgása. Az éjszaka, mely máskor sötétségből, nehéz illatokból és állati zajokból állt, most darabokra tépve feküdt a dzsungel felett. A következő reggelen a helikopterek, mint mostanában minden nap, pontban kilenckor jelentek meg a dzsungel felett. A középső az út vonalát követte, a másik kettő messzire kalandozott és sokáig forgolódott a leégett falvak felett. A géppuskák kelepelése hol innen, hol onnan hangzott fel. Az ég felhőtlen volt, a páradús levegőn át bágyadtan sütött a nap. Fél tíz felé egy paraszt tántorgott be a kolostor kapuján; iszap és vér borította. Alig állt a lábán a kimerültségtől; nyelve minduntalan elakadt, amint fuldokolva beszélt. Az udvaron Tam Minh atyával találkozott és elmondta, hogy a falu melletti rizsföldről jön, ahol a feleségével és fiával dolgozott. A repülők elől a pálmafák alá húzódtak, de észrevették őket. A feleségét és a fiát több lövés érte, most ott fekszenek a rizsföldeket elválasztó iszapgáton. A falu üres; az egész úton nem látott teremtett lelket, hiába kiabált segítségért. Mire befejezte, Pascal, Lawrence, Ho Hien és Petit is odajött. Az orvos szó nélkül befutott a házba és táskával a kezében tért vissza. Mindenki a házfőnököt nézte. Pascal atya töprengve, lehorgasz- tott fejjel állt közöttük. A megrendülés titkos remegése futott át rajta; egyenes, szálas alakja meghajolt, mintha súly nehezedne a vállaira. »— V. évfolyam 1995. október # 3. szám
