Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - EMBEREK - SORSOK - NÉZETEK - Szíki Károly: Farkas, a megvetett ágyú a városban
Farkas, a megvetett ágyú a városban, avagy Salamoni ítélet í 7 könyv ügyében Varos. Tornyok és tornyosuló álmok. Almok és tornyosuló vágyak, szépen mázolt központok és központi idegrendszerek. A sárga nem rikít, a szürke nem törekszik nem szürke lenni és a legmagasabb ház is csak félannyi, mint máshol, a várfal megmászható akár egy kéményseprő létrájával, mert minden bevehető (és így már langy-meleg értelmet nyer!), fogyasztható, mint a szívhang - együtt élünk vele, ez betegségünk gyökere. És miközben monoton fogyasztjuk, mint éves túlérett eszméinket, fizetünk érte, mert a változtatás kényszere is kibékült már mások hibájával. Fizetünk a vattázott jelenért, megértünk erre a csendre. A rendíthetetleti őrszemek finanszírozzák csomagterveikkel ezt az eladósodást, hol a csend terét, egyre szűkülő barlangját katasztrófa-szindrómáikkal tapétázzák. (Hogy süvít odakint a szél, bebocsátásért könyörög - így a katasztrófa pillanata, e katasztrófa szindróma pillanat nem is tűnik oly közelinek és elviselhetetlennek.) Város. Rendíthetetlen őrszemek városa. Gyanús a felnyírt haj, az összeverődő fiatalok „alighanem huligánok” - súgják fülbe a félszegek - „vigyázzanak, én láttam őket, vigyázzatok.” így ébrednek a gyanú radarjai, berreg a megfigyelő - lehallgató - kihallgató - megfigyelőarcot kémlelő erő. Ezért arcát kémlelem, éjszaka találkozóra hívom, ablakát beverem, s ha vezér vagyok még számon kérem: „mi volt ez” és kioktatom: „ezt nem kellett volna, máskor legyen meggondoltabb, hisz kollektíva ellenes e kollektív indulat!) Város. Tornyok és tornyosuló álmok. Akinek indulata van, az nem álmodik, elmegy. Lázadni itt csak fél évszázadonként egyszer illik! Különben új templomot építünk. Sarkára lépünk Sarudnak. („Ezek csak amolyan viccek, szóviccek!”) „Abban a társadalomban, amelyben a hivatalos nyelv elhatalmasodott, de a népben van még ellenállás, kifejlődik a szociális vicc-atmoszféra. A vicc a hivatal hatalma alól felszabadult nyelv” - mondja Hamvas Béla. S félek, igaza van, ha pedig igaza van, akkor itt a Béke útja (Debrecenben ebből lett a Szent Anna. És a világnak nem lett vége!). És most, hogy belegondolok - leszámítva néhány hivatali folyosón elővánszorgó kis szélfútta tréfát - ebben a városban nem viccelődnek az emberek. Jó, jó, elcsattan, pontosabban elsusogódik egy látszat-szabadszájú látszatderű, egy látszat-elfogulatlan, de azért kicsit cigányos, négeres, de nem futkároznak egyenlőre a pincé- rek-postások ilyen szalagcímekkel: „humorában dőlt a város” vagy „a közvélemény viccben él”. így a Hamvas parafrázis kopog a szikra-távírón: itt nélkülözünk minden terrort (De miért nőtt ilyen nagyra az orra?). O, boldog idők, mikor még bokrosodtak a Horn viccek! Most csak a Bokros bokrosodik és ki ne nevetne ezen? A város? Város. Tornyok és tornyosuló álmok, lehetőségek, lehetőségek, lehetőségek, melyek leborotvál- tattak és felrobbantanak, mint a szegényházak és startkövek. Lehetőségek, melyek fázósan húzódnak össze a szőlőszemekben, mint utolsó robbanás előtt a csendben, hová megérkezett már az utolsó tiroli, hol Huetler ikonográfiái jól illeszkednek az előre gyártott programba, a barátok igazi barátok, az aranyozott szobrok előtt jól hódolnak az angyalok, hol Szt. Ignác is boldogan hordozná körbe tekintetét a külső-belső színházon, hiszen a görögöknek van ristorante, a rácoknak Istenszülő trónusa és szent sírja, a barokk jól összesimul a Sztálin-barokkal, a pártház csendesen fuvoláz a Székesegyház alatt, a rádió nem hangos legalább (nem népi és nem erdélyi, nem bőséges, csakúgy, mint a többi zenés, mert szintén zenész), a tévé-tévé, az újság-újság, a reklámok jók és jó, hogy vannak, mert ápolnak, s eltakarnak, hiszen „a nagy világon e kívül...” És Barkóczy Ferenc életigenlő, felszabadult játékossága is a múlté már. Csendben mozdulnak a nyitókapák, csattognak a metszőollók. Újulnak a csapok és a zsenik, az önjelölt zsenik utolsó poharukba dőltek, kivont kardjukkal és cselükkel a vezéijelöltek futnak még egy primadonna-kört a vezérek körül, s kinyílik a tavaszi csendélet, a nyár-ősz-téli csendélet után.-\\ni mV» W/mtn 42 V. évfolyam 1995. június # 2. szám
