Hevesi Napló, 5. évfolyam (1995)
1995 / 2. szám - EMBEREK - SORSOK - NÉZETEK - Szíki Károly: Farkas, a megvetett ágyú a városban
Ki kiabál? Kinek kiabál és mit akar, illetve mit is akar ez az ember, aki ha észrevételez, lát (és nem fordítva!) és figyelmesen aggódik, sodrása már majdnem botrányos. Lázad vagy lázit? Mit akar (mit takar) ez az ember? Csak nem megváltani érkezett? Lehetséges-e egyáltalán a lehetőségből többet kiolvasni, mint amit felmutat e csendélet-kompozíció? Béke honol, csend van, hol kulcsát szorongatja a borász és a hivatalnok, tollát és pemzlijét e hadra fogható dilettáns század. És akkor most mit akar itt ő? Mit akar Farkas András? Perekben védekezni, álmatlan éjszakákat virrasztani, trónfosztani vagy zsenivé tolni, hisz amint mondtam: a zsenik utolsó poharukba dőltek. Feltornázni ezt a békés csendélet-múzsát? A lényeg nem az Isten kabalájában van, hanem a Téma megkísérlésében. Ez Becket drámája, a nagy lehetőség előtt. Tudhatná, tudhatta volna, hogy ez is csak színház, megrendelt pereivel és törékeny rózsáival, csakúgy, mint az a játékos kergetőzés, melyet pokoljárásnak avanzsálnak, „Hajnalban, félve, este”). Töredék, mert törékeny. És mikor hiszi el Farkas András, hogy nem az a lényeg, hogy legyen VALAMI, hanem hogy: valami van. Itt a lehetőség a lényeg és nem az, ami lehetne, így van ez műveivel is, a 17 alapos munkával, mely csak lehetőség és játék, mint Isten bohóca Isten kezében és lehetőség, mint Mózes táblája, Krisztus kínszenvedése a megváltásra, a feltámadásra. Félünk, ettől félünk legjobban, hogy megértsük, leleplezzük a megkövesedett szobrot, melynek nyakában ott csüng, mint szégyentábla: LEHETŐSÉG. Ránk mutat, míg ránk néz, s ilyenkor egy- egy rongydarab lefoszlik rólunk, ebben a mozaikjátékban. Morzsák gurulnak elő, melyben megszólal itt is, ott is a háborgó zene.” Már nincs ember, ki a megposhadt párbeszédet folytatni kívánná, mégis kérdez: „fehérek, értetek?” - Talán értem Farkas Andrást, miért lövi ágyúgolyóit a didergő verebekre januártól decemberig. Mert ő már tudja, amitől még menekülünk: a lehetőségek küszöbén túl, ha nem igyekszünk, nem lesz semmi, még falak sem lesznek az üres szobában. Remélem mégis, csak játék ez a rideg télben, hol az „éjfelet elütötték, a Szellemek maguk miatt üvöltenek”. Hisszük, csak játék ez, hol a lehetetlen megkísérlésében csak küldönc ő is, kifutó boy, fiú, aki látja már a tenyerébe hulló garast, ha majd a „Nagy Kapun” belép. Ha nem így van, vesztettünk és háborúját csúfosan végezvén ő egy enyhe mosollyal nem old fel a játék kötelező szabályai alól, hiszen nem értettünk semmit és folytatnunk kell a komédiát. A komédia következményei pedig nem nevetségesek, mert miként a 17 mű végén, ránk is úgy várakozik a Null-pont. Sziki Károly Korponay Marcó: Lélekjáték V. évfolyam 1995. június # 2. szám 43
