Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Miről mesél az osztrák drámaíró?
\ felelősséget a játszadozó társak iránt, így hát teszi a szöveg szerintieket. Vannak pillanatok, amikor nem akarjuk elhinni, hogy ez az Alfréd és az ő szűk kis agya nem arra a rugóra pattan, amire számítunk. Mert ennyire senkinek azért mégsem szabadna lennie. De szabad, de lehet, mert ez a világ és benne ez a minden bajnak okozója, lekvár-alak már csak ilyen. Alfrédra odafigyelünk, és csak akkor vetjük meg őt szívből és igazán, amikor ez a Marianne, ez a Román Judit fülünkbe harsogja a rajta esett sérelmet és átkozza az eget, káromolja az Istent tehetetlen haragjában. Mert mindjárt Alfréd után következik ez a csipetnyi jóság, ez a csipetnyi szépség, csipetnyi agy, ez a bécsi fruska, aki a piknik hangulatban, mert minden eleve elrendeltetett, odadob a szélnek, mert az tetszik neki, ahogyan a szerelmet hazudja ez a szőröstől-bőröstől bécsi parvenü. Román Juditnak úgy vannak mámorítóan nagy pillanatai, hogy közben feledtetni tuja azt a sok ócska trükköt, amit eljátszik néki Alfréd. Losonczy Ariel - a szerző megfogalmazása szerint - passzívan átvonul a színen, anélkül, hogy akár bocsánatot is kérhetne mindazért a mulasztásért, amit fiával és főként unokájával szemben, vagy akár a nagymama fékentartása okából elkövetett. Ilyenkor jogos a kérdés: kell-e valamit csinálnia a rendezőnek, hogy ez a személyiség életre támadjon? Kell-e galvanizálnia ezt a sebtiben odacsapott anyagot, amiből ez az anya gyúródott? Legalább néhány koreográfiái mozzanat erejéig érzékeltetnie kellene, hogy ő nem tehet erről a sokmindenről, neki ennyi jutott, áldozat ő is, pedig ő még élni is elfelejtett a fia kedvéért, az anyja buta és gonosz önzése miatt. Ribár Éva a helyén van, a figura adott lelki tartalmát póztalanul, a fogak benti morzsolá- sával közli. Valéria bőrében sokkal több mozgási lehetőséget nyújt a „mese" Saárossy Kinga számára. Neki az a feladat jut, hogy a jövő-menő fiúkat módjuk szerint „lekezelje", ha kell, pénzt adjon értük, ha kell, rutinból újabb szerelmi csalafintaságokba hajlandó őket betessékelni. Ez a játék nem kényszer, ezt nagy hancúrral lehet hatásossá tenni. Pálfi Zoltán megbízható tagja az együttesnek. A bárddal olykor veszélyesen hadonászó, bizonyos fokig bárdolatlan mészárosmester kihirdeti, hogy az ő türelme végtelen, és ezért lesz Marianne az övé. De hát kinek kell egy ilyen falat, ha a szerelem szentségéről van szó? Oszkárnak igen, ő nem igényes. M. Horváth József Kapitánya kabinetfigura, pontosan akkor jön, amikor mennie kéne. Sztereotipiái lapidárisak, s csak azért nem illik ezeket marhaságoknak minősíteni, mert hát akkor hová vész a tekintély? Csendes László, Dezsényi Péter, Solymosi Ottó, Réti Árpád, Pis- tyur Attila és Dévai Péter a képzelt figurán belül karakterisztikusan oldja meg a feladatot, a hölgyekkel együtt, akikről az életképekben történt előfordulások miatt dicsérettel kell említést tennünk: Váli Zita, Klapács Andrea, Lengyel Edina elevenebbé teszi a lassan váltó jelenetek sokadalmát. Kincses Elemér jó csapattal küzdötte végig ezt a mesét, bár magunk is többször végiggondoltuk, mi lett volna a bemutatóból, ha Fésűs Tamás helyett egy biberachibb, vagy egy valóban csonttalanságra hajló színésszel formáltatják meg Alfrédot, és bővérűbbé szubrettesítették volna Valériát? Persze, ezek fikciók, kár szót vesztegetni rájuk. Az azonban, legalább is nekünk, szükség- és törvényszerű, hogy ezt a darabot most bemutatták, mert mégis csak jó, ha a mai hitványok, a mai hazai niemandok belenéznek ebbe a kissé görbe tükörbe, legalább annyira belebámuljanak, hogy egy múló sóhaj erejéig elszégyelljék magukat. Aztán a téma, a játék és a csalás úgyis megy tovább. Ez az undorító a történelemben! A Kestner-díszletek jó illusztrációk, bár néhol csak jelzik a terepet, ahol mozgunk. Szabó Ágnes jelmezei viszont hangulatosan jellemeztek. (t.a.) 21
