Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Miről mesél az osztrák drámaíró?
az anyja mit jelenthetett volna neki, hiszen az a nagymama által rángatott báb: végrehajtja „a felsőbb akaratot", és ha helyette szereti a fiát a nagymama, akkor ő felesleges, úgy teszi a dolgát, ahogyan engedik neki. íme a család, ahonnan kilép ez a gondtalan linkóci, és a haszonlesésre idomult hitványok kialakult idegzetével gyűjti össze kiszolgálóit. Teheti, mert ebben a két világháború közötti osztrák világban, itt, Közép-Európában, a politikai nagyhatalmak hátsó udvarában szétterpeszkedett az a morális és szellemi csőd, amit a XIX. század kitermelt az öreg kontinens számára. Az előző néhány emberöltő a társadalmakat úgy-ahogy kormányzó erkölcsi maximákat ledöntötte, a kétkedés és a szenvedély vált a filozófiai gondolkodás alapjává is, egészen a kétségbeesésig. Olykor az őrületbe is kergette a gondolkodót - gondoljunk Nietzschére és nem véletlenül Dosztojevszkijre is -, aki vezérfonalat szeretett volna találni a modern ember életviteléhez, egyáltalán szerette volna meghatározni a tízezeréves szabályok ellenére, vagy azok helyébe azokat a célokat, amelyek a technikai forradalom és a társadalmi harc gőzében, hevületében élő embereket kormányozhatnák. Tagadott és letagadott erkölcsi axiómák között adminisztrálta magát ez a társadalom, minden szinten tudva, bevallva azt a függést, amit a tőke, a pénz valósított meg. Ma sem jutottunk arrébb. Ebben a mai Európában, itt, a közepén ma is a forgandó szerencse szabja meg létünket, ma is kapjuk innen-on- nan a képtelenebbnél képtelenebb parancsokat, dugsegélyeket, tanácsokat, miközben közeli és távoli irányítóink fel se fogják a veszélyt, amely újból és újból előtörni és rombolni igyekszik. Alfréd szerencsejátékos, veszi a tiketteket, és osztozik, ha nyer. S ha nem? Vannak kitartói. És itt nincs különbség a nagymama a és trafikosnő között. És hogy soroljuk őket tovább: Hierlinger Ferdinánd épp oly gerinc- és tartásnélküli alakzat, mint Alfréd, talán azzal a kedvezőbb helyzettel, hogy ő egy lépcsőfokkal közelebb áll a bárónőhöz és a pénzhez. Mert ebben a világban a pénz mögött rögtön a második helyen a történelmi rang következik. A legtöbbször mocskos históriai összjátéknak mindig is voltak kedvezményezettjei, akik a kegyből és a rangból jól megéltek - munka nélkül. Mint a Kapitány is. És hogy a stílus, a tánc, a tragikus bohózat a pénz körül századunkban mindenütt azonos koreográfiára forog, ide csöppent, ejt le Ödön von Horváth még egy amerikai mistert is, aki izzadt szemtelenségével érzéketlenül fokozza az áldozat tragédiáját. Ezt a jól válogatott báb-kollekciót rángatja az osztrák író a maga vastag madzagjain, és közben a szájukba adott mese-szöveggel lefesti azt a fertőt, amit egy bécsi mellékutcában látott. Láthatott meg. Vagy csak elképzelte? Ma is kor- és időszerűnek hat. A darab tengelyében a drámaíró Alfrédot forgatja, mint olyan bábut, akinek külső jellegzetességei miatt az első pár perc folyamán be is dőlünk, mi balgák, a nézőtéren. Értelmiséginek látszik, hanghordozása európai polgárt utánoz, csak a darab végén sül ki, hogy senki, olyan niemand, akit a K.u.K. - időkben csak lefitymálva emlegettek még a pesti utcasarki lányok is. Szóval, ez a „majdnem-strici" - tetszik ismerni ezt a fogalmat az erkölcsrendészettől - Fésűs Tamás megfogalmazásában kicsit visszafogott alakzat. Ez a jellemszínész nehezen emészti meg ezt a színpadi mesét. Ő temperamentumos, küzdő'típus, ha kell a szerelemre éhes, a partner utáni sóvárgás miatt kész felöklelni egy fél-városrészt, sarok- bástyástól együtt; itt meg egy hitvány, egy csontja-nincs, üresfejűt kell alakítania. Akinek ráadásként nemcsak a feje üres, hanem zsebe is, meg a szíve is. A szebébe még csak dughat valamit a nagyi, de abba a kis vérpumpába? Már a Duna mentén folyó hancúrozásban sejteni véljük, hogy ez a figura Fésűs-nél nem sikeredik kerekre, de ő gyűri magát, erőlteti a nem-neki való jampecet, legszívesebben szívná is a fogát, hogy ennyi rongyságot hagynia kell magán száradni. Merő szereposztási tévedés az egész, de a művész érzi a kollektív 20
