Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 1. szám - TUDOMÁNY - Nagy Andor: Pedagógiánk a múltból nő ki, a jövőre kíván hatni
Centrális tantervűnk adott ugyan lehetőséget az önállóságra, hisz keretjellegű volt, hiába mutattuk be azonban a különböző nevelési feladatrendszereket, jutottunk el Ágostontól Gáspárig, ill. A Bábosik-rendszerig, a lényeget a Nevelési és Oktatási Tervben található feladat- rendszer jelentette. Szabadabbak, nyitottabbak lehettünk mi oktatók, amikor volt hallgatóinkkal, gyakorló pedagógusokkal találkoztunk nevelési értekezlet, intenzív továbbképzés stb. keretében. Ilyenkor sokszor ütköztek a vélemények, feleselt egymással az elmélet és a gyakorlat. A hőn óhajtott nevelőiskola koncepció fikció maradt csupán. Hirdettük, hogy nyugaton atomizálódik, válságba került a család, amíg nálunk egy időben csupán a változás állapotát illett regisztrálni, megállapítani. A kimenet szabályozásra áttérni készülő jelenünk okkal teszi fel a kérdést, milyen eredménnyel végeztük munkánkat az elmúlt évtizedekben, milyen hatékonysággal neveltünk? Mindig is tudtuk, hogy a nevelés sok tényezős tevékenység, ahhoz is hozzászoktunk, hogyha elmarasztalták a gyermeket, vagy a fiatalt, bennünket, pedagógusokat hibáztattak, amíg ellenkező esetben természetes volt, hogy alig van közünk az esetleges eredményekhez. Váltottuk, hogy úgy építjük a gyermeki személyiséget, mint Kőmíves Kelemen és munkatársai a várat. Mi építjük... Amíg korábban természetes volt, hogy a fegyelmezetlen gyermektől megkérdezték: ki az apád, az eltelt évtizedekben a tanító, ill. az osztályfőnök személye iránt érdeklődtek, őt marasztalták el akkor is, ha nyári vakáció volt. Oktattuk, hogy a legfontosabb nevelési színtér, ahol az alapozás végbemegy, a család, de csak konstatálni tudtuk, hogy ez szintén nem funkcionál igazán az esetek jelentős részében, éppen ezért az iskolai nevelés nem volt mire építsen. Ellentmondásos világban, problémás társadalomban éltünk időnként hitünket vesztve, máskor a neveléstudomány klasszikusaiból merítve erőt, de gyakoroltuk becsülettel hivatásunkat. Ahogy a kor kívánta, igyekeztünk lámpás, fáklya, adott esetben atommáglya lenni akkor is, amikor az anyagi elismerésünkből csak mécsviaszra telt. Tudomásul vettük, hogy pedagógusmunkát hazánkban - talán a világon egyedül - képesítés nélkül is lehet végezni, hogy a pedagógus földművelése nem csupán fizikuma karbantartásának eszköze, hogy az orvosnak szabad a vallásgyakorlás, de a pedagógusnak nem, hogy nekünk hiába, hogy csak legfeljebb Trabantra telik, a BMW-s apuka előtt is példa kell legyünk többek között erkölcsösségben, becsületben, értelemben... társadalmi munkában. Amíg mások pénzt keresnek, nekünk a közért kell cselekedni, mert a hivatásunk gyakorlása azt kívánja. Persze már akié! Köztünk is voltak ilyenek és olyanok. Az viszont biztos, hogy aki a könnyű meggazdagodást, a kevés munkával sok jövedelem-elvet választotta perspektívaként, messze elkerülte a pedagóguspályát. Tény az is, hogy hazánk jelenlegi értelmiségének jelentősebb része az elmúlt évtizedekben nevelődött iskoláinkban, lett légyen belőle orvos, vagy parlamenti képviselő, demokrata, vagy mindenben ellenzéki, munkáját, hivatását becsülettel végző vagy ügyeskedő. A rendszerváltozás után is megállapítható, hogy a pedagógiai gyakorlat alapvető feladatának eleget tettünk: az egyéneket felkészítettük a „magasrendű társadalmi funkciók ellátására, társadalmi aktivitásra". Egyébként mivel lehetne magyarázni számos ember rendkívül gyors alkalmazkodását, társadalmi aktivitása jelentős növekedését, az eddig hangjukat se hallatók élénk vitakultúráját... S még valamit az eredményesség vagy eredménytelenség okáról: Az elmúlt évtizedek oktatáspolitikai dokumentumaiban tagadhatatlan a számos előremutató pozitív elem. Sajnos az esetek többségében azt kell megállapítanunk, hogy a társadalom csak papol az „iskolák fölöttébb szükséges voltáról", mint Apáczai korában. Nagy Andor 33
