Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 1. szám - TUDOMÁNY - Nagy Andor: Pedagógiánk a múltból nő ki, a jövőre kíván hatni
Pedagógiánk a múltból nő ki, a jövőre kíván hatni Részlet egy nagyobb tanulmányból A jövőnk alakítása összefügg múltunk feltárásával, a szükséges és lehetséges konzekvenciák levonásával. Imre Sándorral értve egyet állítjuk, hogy „A nevelésnek mint munkának az a sajátossága, hogy az élet folyamatában örökké a híd szerepét tölti be: sohasem csak az egyik oldalra támaszkodik... a múltból nő ki, mert a nevelők a múlt neveltjei, személyükben a múlt vesz részt a nevelés tényében; a jövőre hat, mert a növendékek nemcsak hogy újabb időnek szülöttei, hanem az ezután következő munkára készülnek fel, s mindaz, ami bennük a nevelés hatása alatt is fejlődik, a jövőben lép érvényre." A mi nevelőink is a múltból nőttek ki, bennük volt, bennük van a múlt öröksége, többek között eszmevilága is. A latin-görög szakosból nyári átképzéssel vált orosz szakos tanárainkban épp úgy benne volt a kétkedés a jövővel kapcsolatban, mint azokban a nevelőkben, akik orosz fogság után kezdték el a marxizmus-leninizmus klasszikusainak tanulmányozását, hogy eleget tudjanak tenni a társadalmi elvárásoknak, megfeleljenek az adott kor követelményeinek. A tanárképzésben sem lehetett eszmeiséget alternatív módon oktatni. A világnézet monolit jellege éppen olyan természetes volt, mint az oktatók jelentősebb részének pártos elkötelezettsége. Amint az ismeretes, a pártosságot tekintve sem volt alternatív megoldás. Már a pedagógusjelöltek megméretésénél is egyik meghatározó szempont volt a világnézeti hovatartozás. Jól emlékszünk azokra az eligazításokra, amiket felvételi bizottsági elnökként kaptunk. Az egyházi iskolákból érkezők számára szerencsésebb volt a pedagógusképző intézmények helyett másfajta felsőoktatási intézménybe jelentkezni. Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a pedagógusképző intézmények oktatóiban ne merültek volna fel politikai, eszmei tartalmú világnézeti problémák, ne törekedtek volna arra, hogy megoldást keressenek kérdéseikre, hogy belső feszültségüket levezessék - főleg baráti körben. A pedagógiát oktatók különösen nehéz helyzetben voltak. Hiába vettek részt a nevelési, oktatási reformok vitáiban, a dokumentum-tervezetek elemzésében, értelmetlen vállalkozás volt az esetek nagyobbik részében véleményt nyilvánítani, mert a döntés már korábban megszületett. A véleménykérés így teljesen formális volt, csupán hivatkozási alap. Viszont, miután az elgondolásokból dokumentumok lettek, nem volt választási lehetőség, azt kellett oktatni, arról kellett beszélni akkor is, ha a saját elgondolásával, véleményével nem egyezett. Nem volt elképzelhető olyan oktató, aki nyilvánosan előadásaiban vagy szemináriumain megkérdőjelezhette volna a nevelés cél-és feladatrendszerét, a szocialista embereszmény tartalmát stb. Nem mondhatott mást, mint amit a leendő pedagógusnak meg kellett tanulni, majd a pedagógiai valóságban gyakorolni! 32