Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Koncz Lajos: Egy litvániai út emlékeiből
részt, továbbá - mint különleges érdekesség - a „nemlétező" (eltörölt) magyar jezsuita rendtartomány akkori titkos provinciálisa, püspök-kísérők, szakértők, köztük e sorok írója, mint a magyar szemináriumok képviselője. Az út történelmi jelentőségét Lékai bíboros a hazaérkezéskor adott sajtótájékoztatón így fogalmazta meg: „Gondoljunk arra, hogy a Szovjetunió megalakulása és a mostani patri- arkátus 60 évvél ezelőtti újjászervezése óta első alkalommal történik, hogy magas szintű katolikus küldöttség látogathatott el a Szovjetunióba." Ennek megfelelően rendkívül gazdag, szinte emberfelettin zsúfolt és tömény volt a program. Nappal az egyházi vezetőkkel való tárgyalások és 3-4 órás liturgiák, szentmisék, köztük papszentelés, éjszaka pedig sokszor utazás a következő állomáshelyre. A legpozitívabb tapasztalat pedig az volt, hogy mindez nem zárt körben, a nyilvánosságtól elszigetelten történhetett (ami a Szovjetunióban szinte az általános gyakorlat volt), hanem hatalmas tömegek bevonásával, részvételével (Zagorszkban, Vilniuszban több-tízezer hívő színe előtt). Úgy éreztük, ők is akarják (és már merik-tudják) megmutatni nékünk az ő hívő, vallásgyakorló tömegeiket (köztük feltűnő számban fiatalokat is - egy akkor már 60 éve ateista országban); és amit még jelentősebbnek éreztünk, hogy minket is meg akartak mutatni nekik (ami az ortodox egyház részéről különösen újszerű és reménytelen volt). A legdrámaibb napokat kétségtelenül Litvániában éltük át. A balti országok - a birodalom nyugati határszélén - fokozott nyomás alatt álltak, Litvánia pedig katolikus mivolta miatt (a „kapitalista, imperialista világhoz tartozó Vatikán" lelki alattvalóiként) többszörös bizalmatlanság és elnyomás áldozata volt. Több püspöke, sok papja működésében akadályozva börtönben vagy deportálva, minimálisan házi őrizetben, és minden egyházi vezető, lelkipásztor szüntelen megfigyelés és megújuló fenyegetések, megfélemlítő légkörében élt. KGB-s vagy állami megfigyelők nélkül alig tudtunk szót váltani az egyházi vezetőkkel, ezért az ünnepi-asztali összebújó együttléteket használtuk fel a csöndes, bizalmas informálódásra és biztató-bátorító szavakra. „Mondjátok el majd a Szentatyának... beszéljétek el Rómában... imádkozzatok, imádkozzanak értünk... már alig bírjuk, de kitartunk..." - suttogták-sírták csöndesen panaszaikat. S ezekből valóban tengernyi volt. Majdnem két évtizeddel a Zsinat után még semmilyen litván nyelvű liturgikus könyvük nem volt. Szentírás, hittankönyvek csak csempészáruként, roppant kockázatok árán jutottak el hozzájuk nyugatról, szórványosan. Gyermekekkel, fiatalokkal a papoknak a legszigorúbban tilos volt foglalkozni; e törvény megszegéséért sok évi börtön járt. De a szülők, nagyszülők otthon tanították gyermekeiket, előkészítették az első szentáldozásra, gyónásra. A gyóntatószékben aztán csöndesen jelezték a lelkipásztornak, hogy - a gyermekem, unokám felkészült, utánam fog jönni gyónni, tessék kikérdezni és megáldoztatni őt, stb... A legszorongatóbb helyzetet Vilniuszban, a fővárosban a hivatalos ünnepi fogadáson éltük át. Az országrész ortodox és katolikus vezetői mind össze lettek gyűjtve erre az alkalomra, és Litvánia állami egyházügyes vezetője - nem törődve a legelemibb vendéglátási szabállyal és az ünneprontás kockázatával - otromba, durva szavakkal támadta és szidalmazta a katolikus egyházi vezetőket, püspököket. A római egyház vendég-bíborosát pedig felszólította, hogy rója meg és utasítsa rendre ezeket a rebellis, nem-engedelmeskedő papokat, akik Krisztus utasítását megvetve nem „adják meg a császárnak, ami a császáré". Lékai bíboros, de mindannyian kínosan, halál-sápadtan hallgattuk a német tolmácsolásban ugyan kissé enyhített, de még így is megalázó szidalmakat. A bíboros - szívgyenge lévén egyébként is - rosszul lett, ketten kikísértük egy szobába, s ott szinte kétségbeesve ismételgette: Tűzfészekbe kerültünk, erre most mit lehet mondani!? Azt tanácsoltuk neki: közvetlen reflexió nélkül mondja el a mi hazai tapasztalatunkat, amely a konfrontálásból úgy segítette ki az egyház és állam közti konfliktust, hogy párbeszédbe kezdett... És a történeti tények közé tartozik, hogy e látogatás után enyhült a katolikus egyház helyzete Litvániában, amint arról későbbi leveleikből értesültünk, főképp liturgikus imakönyvek megjelentetése vált fokozatosan lehetővé. 20
