Hevesi Szemle 18. (1990)

1990/ 1-2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Arthur Miller: A salemi boszorkányok

óképpen mindazt, ami történik. Gáli egyértelművé teszi álláspontját: adja a játékban, a drámában a zsarnokság kialakulásának alapképletét, azt a kegyetlenül veszedelmes folyamatot, ahogyan a hatalom megszerzésének és kiélésének őrülete elkapja a férfiakat. Bár nem hinnénk, hogy ez a téboly kizárólagosan férfihiúság kérdése lenne csupán. Itt azonban a színtelen férjektől és férfifiguráktól kezdve végig a kormányzóig, mindenki úgy áll csatasorba, hogy a könyörtelenség nem nyit menekülési hézagot, csak az önmagukat elárulóknak. A rendező kurtít a dráma szövegén, ettől a beavatkozástól a dráma sodrást is kaphat akár, de a cselekvések mögött feszülő indokolás soványodik. Innen is lehet az, hogy a tisztelet esek, a bírák, az emberirtásban a mértéket túllihegők között alig mutathatók ki árnyalati különbségek. Sőt! A láttatási akarat egyszínűvé, egymozgásúvá tereli őket, hogy világosan kitessék: a lelki diktatúra és a jogi eszközök felett vezénylő falanszterfőnökök logikája, becstelensége, gyávasága, érzéketlensége — egy tőről fakadnak. És akár kétségbeejtő is lenne, lehetne: a nyáj, amely fölött ez a kétszeres zsarnokság ítélkezik, alig talál ellenállást a férfiakban. Inkább talán az asszonyokban, azok tisztességébe húzódik vissza a lélek, az anyai indulat szemérmességével, hiszen ők tudják, mit jelent világra hozni, felnevelni egy életet, amely végül is az ő akaratukból és vállalásukból növekszik fel, úgy, ahogyan végül is kiterebélyesedik a jellem.

Gáli érti ezt a drámát, értelmezi is, úgy adatja elő, hogy a nézőnek ne lehessen kétsége: bemutatjuk nektek ezt a háromszáz éve történt esetet, mert minden megismétlődhetik. Szigorúan vezeti hőseit, magányukban és gondjaikban főve, sündörögve mozogtatja őket, mert itt mindenki mindenki ellenségévé kényszerül lenni Proctorról az első pillanatban leválik Elizabeth, pedig szereti őt, nem is áll köztük helyre többé a testi és lelki kapcsolat, ahogyan pedig az lenni rendeltetett. Mary, Proctor szolgálója az öntudathasadásig kettős állapotban leledzik a történetek hatására, és már nem tudja, mikor, minek, kinek engedelmeskedjék, csak sejti, hogy az ördög elleni hajszában már rég nem a képzelt alvilági erők a fontosak. Abigail buja leányzó, a szerelem és bosszúállás fúriája, mindenkitől elkülönülve, de Proctor testét birtokolni akarván szervezi a maga sorsát, tetteit, őrületét. Mint mindig, ha téboly lesz úrrá a normális fejekben, rendszerint azok esnek áldozatul, akik a természet és a lélek törvényeinek engedelmeskednének.

A dráma vezéralakja Proctor. Csendes László alakításából kiolvashatóan a színész nem hatolt le kellő mélységig ebben a karakterben. Több részletben inkább a felszínt játssza, nem riadva vissza a hangos külsőségektől — rögtön a kezdeti szakaszban sem, amikor még nem is sejti, mekkora végzet és milyen igaztalanság várja őt. Már akkor fortissimo a hangnem, amikor még csak arról van szó, miért és hogyan kellett elzavarnia Abigailt. Nem tiszteli az első pillanatban sem azt az emberi és asszonyi méltóságot kellőképpen, Elizabethet, amikor az asszony az ő makulátlan viselkedésével jelzi: még szereti őt. Külső adottságai adottak Csendes Lászlónak arra és ahhoz, hogy a hőst eljátssza nekünk, de eddigi egri alakításaiból tudjuk, hogy ennél ő többre képes. Ha jól odafigyelt volna, e ritka kivételes alkalommal akár a színház életében is korszakosat teremthetett volna. Lemondott erről a lehetőségről, így inkább a felszínt érintette, csak jól játszott, s nem akadályozta meg, hogy a siker az előadáshoz szegődjön.

Losonczy Ariel az idén csatlakozott az egri társulathoz. Érett egyéniség, a jellemteremtés készsége nem holt tőke nála. Minden mondatában ott sugárzik a pontos fogalmazás, az a szív és az a lélek, amely nélkül ez a szenvedélyes dráma nem áll meg a lábán. Minden tébolynak és őrült tettnek ő az élő, nemes ellenpontja, mintha meg sem érinthetné őt az embertelen öldöklés veszélye. Teszi a dolgát, ismeri az isteni és emberi törvényeket, rendíthetetlen. Nyugalma fenséget hozna a tébolyba, de senki nem figyel oda. S ha mégis, mert Proctomak oda kell sandítania néha erre az emberi nagyságra, maga marad, s bár árnyékként követi a drámát a teljes kibomlásig, a cselekményre nem tud hatást gyakorolni. Mintha Miller végigélte volna a mi negyven nehéz esztendőnket. Elizabeth nyugalmát a rendező mintha játékmesteri elgondolásában túlkottázta volna. Losonczy a dráma végjelenetében még akkor sem fordulhat Proctor után, amikor azt Miller előírja. Hogyan is lehet azt elképzelni, hogy egy asszony, három közös gyermek anyja nem fordul ösztönösen a halálba menő félje után? És mi most, utólag, nem azért tesszük fel ezeket a

79