Hevesi Szemle 18. (1990)

1990/ 1-2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Arthur Miller: A salemi boszorkányok

Arthur Miller: A salemi boszorkányok

Arthur Miller drámája négy felvonáson keresztül görgeti az eseményeket, fordítja ki az emberi lelkeket, mint ahogyan a háziasszony szokta vízbe borítani a szennyest tartalmazó kosarat; nem hagyva kétséget afelől kora és korának társadalma előtt, milyen szándék is vezérli őt. A XVII. század egyik újvilági botránya ugyanis nagyobb méretekben és kétségbeejtő tanulságokkal megismétlődött — és nem is egyszer — ebben a felvilágosult, atomkorszakot köszöntő XX. században is. Talán csak azért, hogy ismét bebizonyosodjék: a társadalom egy adott pillanatban elveszti józan ítélőképességét, a fegyverek és egyéb kényszerek hatására elhiszi azt az abszurdumot, amit neki parancsolnak, mondanak — az igazság helyett.

Salemben egy néger asszony hiedelmeinek és Afrikából hozott lélekizgató táncainak, mozdulatainak hatására az erdőben a lányok táncolnak, átélnek valamit a ráolvasás és a mozgásból is keletkező mámor hatására, miszerint Tituba, a néger szolgáló tudása és hatalma következtében az ördög jelent meg, megszállta őket, és beleavatkozott a halottak révén az élő emberi sorsokba. Ezek mögött a történések mögött ott áll a vakhit, a társadalmi szabályok könyörtelen hálózata, és a lelki nyomornak, a lelki rabságnak az a kényszere, ami lehetővé teszi a minden mértéken felül álló emberi aljasságot, így a korlátlan és kegyetlen tetteket is, egészen az élet kiirtásáig.

Proctor, a háromgyermekes családapa még nem tudja az őrület megindulása pillanatában, hogy a téboly forgószele majd az ő sorsán, az ő testén keresztül gázol át teljes erejével. Csak azt érzi, hogy valami megbolydult Salemben. Nem is törődne mindezzel, ha Abigail, az ő házától elküldött lány és szerelme nem rántaná bele ebbe a forgatagba. Proctor nevetségesnek, mi több, megszégyenítőnek tartja, hogy beleavatkozzanak az ő hitébe, családi életébe. De a hisztéria, a magasabb hatalmak, a társadalom veszedelmesen felfokozott dühe, szorgalma, étvágya, vérszomja megfellebbezhetetlen tekintéllyé dagad. Jönnek máshonnan is erők, az itteniek átalakulnak. Parris tiszteletes a salemi hívek és emberek fölötti megrendült zsarnokságát ötvözi Hale tiszteletes állítólagos ördögűző tudományával, majd beszáll a küzdelembe Hawthorne, a bíró, Herrick, a porkoláb, Ezekiel Cheever bírósági jegyző, aki minden mértéken túlteljesít, mert tud írni, és akar is mindent jobban tudni. De Hopkins börtönőr csaknem egyenrangú ebben a kényszeradagolásban a bíróság elnökével, Danforth-szál, aki szofisztikájával és kérlelhetetlen zsákutcájával nem fordulhat vissza abból a jogi csődből és erkölcsi aljasságból, amibe belevitte Salem népét: mindenkire halál vár, aki nem vallja be bűnét Aki nem hiszi el, hogy csak a hatalomnak van és lehet igaza. Nem ismerős ez nekünk, mai nézőknek?

Mai, közép-európai állapotunkban, egymást vigasztalva és erősítgetve szoktuk mondogatni, ha a lélek nem szabad, akkor nincs szabadság, és ha azt akarjuk, hogy a jog is kövesse az emberi ima és sóhajok szabad szárnyalását, akkor előbb el kell ismernünk az ember méltóságát, azt a jogát, hogy abban higgyen, amiben akar, és azt fogadja el igazságnak, ami neki, lelkiismeretének békét, nyugalmat, netán boldogságot biztosít?

Gáli László, az arculatát kereső Gárdonyi Géza Színház Jászai-díjas igazgató-főrendezője hallja, érzi, tudja, mivel és hogyan képes hatni a mai színház arra a társadalomra, amely hosszú évtizedeken keresztül diktatórikus nyomás alatt élt, azt sem tudta, mit gondoljon, mit képzelhessen el magáról abban az esetben, ha egyszer hagyják majd ítélkezni önmaga felől, sőt másokról is, mások indítékairól és a maga céljairól, okairól. Úgy érezte, most erre a nem kis feladatra kell buzdítania a színház gondolkodó közönségét, mindazokat, akik megújulni akarnak és nemcsak szerepcserével menteni a bőrüket. Mindez azért jut így eszembe, mert manapság csaholnak ám sokan így meg úgy, feledtetni akarván ideológiai múltjukat és pallérozatlanságuk rozsdafoltjait. Magyarázzák is hát sokfé78