Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Balogh Béni: Egy kortes esete
ilyenkor, amikor folyik a választás szervezése, hát bizony kérem, józan ember kevés van a faluban. — Az engem nem érdekel — kapcáskodott a kortes. — Nekem még ma este jelentést kell tennem a méltóságos képviselőjelölt úrnak, de még a méltóságos alispán úrnak is, mivel ő is ott lesza kastélyban... Es ha ebben kend megakadályoz, hát tudomis- ten, megbánja... Fuccs lesz a bíróságnak... Mert nekem csak egy szavamba kerül! A vén bíró hirtelen megszeppent upyan, de belül nagyon ette a méreg. — No, megállj, te tintanyalo éhenkórász — gondolta magában. — Majd elintézlek én, csak hetvenkedj velem. Kívülről azonban alázatosságot színlelve sopánkodott. — Én a más lovával is szívesen elvinném a tekintetes urat, hiszen szíwel-lélekkel a MÉP-et támogatom... De mit tehetek? Már öreg vagyok, gyenge a szemem, s nem venném a lelkemre, ha véletlenül az árokba borítanám uraságodat... Itt csak két eset lehetséges... Vagy uraságod hajtja a lovat, vagy pedig Sandri a fogatán átviszi. — Ki az a Sandri? — türelmetlenkedett Tihamér úr. — Hát, instállom alássan, az egy fuvaros. Tisztességes, józan ember... Két derék fülese van. — Füles? — Igen... Két pompás szamara. — Micsoda? — hördült fel a kortes úr. — Hogy maga szamáron akar engem utaztatni?... Mi?... Hát kinek néz maga engem?... Én a vármegye elismert hivatalnoka vagyok, s nem holmi éhenkórász. — Hát kérem — húzta fel a vállát a ravaszdi palóc bíró, majd karjait széttárva folytatta: — Hát kérem, akkor mit tegyünk?... Pedig ugye, úgy tudjuk a vallásból is, hogy Krisztus urunk szamárháton vonult be Jeruzsálembe... Nagyon csodálom hát, hogy a tekintetes Tihamér úr nem kedveli a Mégváltónk állatját... így én csak az apostolok lovát, vagyis a gyaloglást ajánlhatom... — Hallja, maga szemtelen fráter! — csattant fel a kortes. — Velem ne ékelődjön így. Az én elődeim nemes emberek voltak, sok vagyonnal rendelkeztek. — Meghiszem, tekintetes úr — alázatoskodott a bíró. — De hát mást nem tehetünk... Különben is, este van már, ki látja meg a tekintetes urat?! Az utóbbi szeget ütött a Tihamér úr fejébe, s úgy gondolta: mégiscsak biztonságosabb egy józan szamaras fogatán utazni, mint holmi boros paraszt szekerén vagy szánján! — Nem bánom hát, a fene egye meg kendteket! — egyezett bele nagy mérgesen. — De ha eljár a kend szája, hát betapasztom a csendőrökkel! — Én hallgatok kérem, mint a sír. A szamaras sem mondhatja meg senkinek, mivel süketnéma az istenadta... No, jó, hát akkor elmegyek Sandához, s ide hívom, az uraságod rendelkezésére. A bíró elment, s nemsokára megérkezett a szamaras... Nagy darab palóc volt, magas, tornyos kucsmában, bekecsben... Még a kortes úrnak is hozott egy hatalmas báránybőr bundát... Az utóbbinak ugyancsak örült Tihamér úr, s alaposan bele is bur- kolódzott. — Jól megmagyarázta neki kend, hogy hová menjen? — kérdezte a kortes a bírót. — Hogyne, hogyne... Értelmes ember az... Meg aztán, majd vigyázza uraságod is az utat — Természetesen... Hát Isten áldja, bíró uram, Isten áldja. — Szerencsés utat, tekintetes úr, szerencsés utat — köszönt el a bíró, és magában ezt gondolta: — Majd meglátod, te hetvenkedő!... Aztán orra alatt sunyi mosollyal, besietett a meleg sutba... Az illusztris fogat elindult a kormánypárt kortesével. Nagy hó volt ugyan, de igen enyhe, kellemes éjszaka. A fogat hamarosan kiért a fa40
