Hevesi Szemle 18. (1990)
1990/ 1-2. szám - VERS - PRÓZA - Balogh Béni: Egy kortes esete
luból, Tihamér űr nagy örömére.. Attól tartott ugyanis, hogy ha az ellenzékiek meglátják, menten gűnyverset költenek rá... Ezt pedig sehogyan sem akarta, mert mit szólnának ahhoz a vármegyénél, hogy ő, a kormánypárt kortese, szamaras fogaton utazik? A sötét azonban megnyugtatta Tihamér urat, s a meleg bundában, pokrócban elnyomta a buzgóság. Több órahosszat aludt így át, amikor egyszer csak éktelen szamárordításra riadt fel... Ijedten dörzsölte meg a szemét, s közel volt az ájuláshoz. A vármegye székhelyén, a megyeház előtti téren állt a fogat, töméntelen, bámuló embertől övezve... És... hogy még jobban beboruljon felette az ég, váratlan melléje siklott a vármegye nagy hatalmú alispánjának a szánja. A kortes kővé meredt a rémülettől, s moccanni sem tudott... Nem így az alispán. — Mit parádézik itt maga, hanyag disznó?... Miért nem jött az esti megbeszélésre? — De méltóságos alispán úr — hebegett Tihamér kortes. — Én az este oda indultam... De az a gézengúz ide hozott... — Lári, fári — ripakodott rá az alispán. — A fuvaros oda viszi az embert, ahová mondják neki... És különben is, szamaras fogattal lejáratni a kormánypártot?... Majd adok én magának!... Azonnal fizesse ki a fuvarost, de a saját zsebéből! — s azzal villogó tekintettel beviharzott a vármegyeház kapuján. Tihamér úr ijedten tapasztalta, hogy ugyancsak benne van a pácban. Ráadásul a megyeház ablakai is megteltek már, s a rosszmájú kollégák ugyancsak fogták a hasukat nevettükben. A kortes azonban a saját pénzét sajnálta ilyesmire... Úgy gondolta hát, hogy faképnél hagyja a szamarast. — Rögtön hozom — magyarázta a siketnéma palócnak, a megtermett, bivalyerős parasztembernek. S azzal Tihamér úr el akart osonni. Ám a hegyi ember, ha testi fogyatékossága volt is, de nem esett a feje lágyára. Erélyesen karon fogta Tihamér urat, s a keszeg kortest úgy visszavágta a szamaras szekérbe, hogy csak úgy nyekkent. A megnőtt tömegben harsány hahota tört ki, s többen ugyancsak biztatták a szamarast. Tihamér úr keservesen tapasztalta, hogy nem tud túljárni a palóc eszén, fizetnie kell... Fagyos kézzel, nagy üggyel-bajjal előhalászta hát pénztárcáját, s vérző szívvel bár, de a szamaras markába guberálta a fényes pengőket. — No végre — lélegzett fel megkönnyebbülten, majd a tömegre ripakodva, áttörte magát azon. Hanem ekkor... hátulról valaki erősen megmarkolta a kabátgallérját. Meglepetten fordult hátra, s a látványtól meghűlt ereiben a vér... Derék felesége, egy jól megtermett asszonyság (ki már értesült a díszes megérkezéséről) pulykavörös képpel, villogó szemekkel állt előtte. — Na, te jómadár!... Hát szamárfogatra pocsékolod a pénzed? — De kérlek, drágám — dadogta a kortes. — Semmi drágám! — visított fel az asszonyság. — Ilyen szégyenbe hoztad a családod, a két szép eladó lányod?... S aztán a nagyobb nyomaték kedvéért két kemény pofont lekevert a kortesnek. Úgy beszélték, hogy Tihamér úr többé nem korteskedett... A palóc bíró pedig elégedetten mesélgette ivócimboráinak a különös esetet... 41
