Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - HAGYATÉK - Hegyes Zoltán: Karácsony negyvennégyben
/.el húzott vonalakkal kellett megcsinálni. „Így érte Almásy Pál, volt mérnökkari alezredest a megtiszteltetés, hogy írnokká nevezték ki, feltételezvén, hogy egy mér nők tud vonalazni és rubrikákat kitölteni.” Simonffy András közbenjárásával si került elbeszélgetnem a Margit körúton előbb halálra, majd kegyelemből 15 évre ítélt, ma nyolcvanharmadik évét élő Almásy Pál nyugalmazott altábornaggyal is — November 22-én, egyike voltam azoknak, akiket Tartsay Vilmos lakásán, árulás következtében letartóztattak. Amikor engem bevittek a Margit körútra, abba a kihallgatószobába kísértek, ahonnan a szemünk előtt hozták ki a szinte felismer hetetlenségig összevert Kiss János altábornagyot és Nagy Jenő ezredest, vezetőin két a katonai ellenállásban. Alig ültünk le a kihallgatandók székére tiszttársam mai, később az új hadseregben tábornoktársammal, Beleznay Istvánnal, berontott egy nyilas tiszt, s jelentette a katonai ügyésznek, hogy a Füvészkertben elfogták Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Bennünket akkor magunkra hagytak, hajnalig ültünk úgy ott, hogy senki nem szólt hozzánk. December 8-án hirdettek ügyünkben ítéletet. Kiss Jánost, Tartsay Vilmost, Nagy Jenőt, Makay Miklóst, Révay Kálmánt és engem kötél általi halálra ítéltek. Ezt az ítéletet aztán a vezérkari főnök akkori helyettese részben módosította, Révay Kálmánt és engem nem végeztek ki, egyaránt tizenöt évi fegyházat kaptunk. December 11-én, elrendelték a Margit körúti fegyház politikai foglyainak Sopronkőhidára való áttelepítését, és szigorú őrizet alatt, késő este, több autóbusszal el is indultunk. Budakeszi—Zsámbék felé, a legkevésbé járt úton vittek ki bennünket a fővárosból, huszonöt óráig utaztunk. Amikor odaérkeztünk, a kőhidai fegy- háznak már nem volt szinte semmi adminisztrációja. Talán két nap sem telt bele. Révay Kálmán és én lettünk a politikai foglyoktól benépesített fegyházrészleg írnokai. Ez a „hivatal” nekünk olyan lehetőségeket biztosított, hogy tudtunk a többieken segíteni, s viszonylag szabadon mozogtunk a fegyházrészlegen belül. December huszonharmadikán volt a három fiatal kommunista — Pataky István, Kreutz Róbert és Pesti Barnabás — tárgyalása. Mindhármójukat halálra ítélték. Az ő tárgyalásukat követte a Bajcsy-Zsilinszky Endréé. Mi, akik ott voltunk, valameny- nyien meg voltunk győződve róla, hogy őt is halálra ítélik, s ahányszor csak szót tudtunk váltani vele, ezt az érzést sugallta Bandi bácsi hangulata is. A tárgyalóterem nem a fegyház területén, hanem azon kívül, a fegyházalkalmazottak gyerekeinek épített állami iskolában volt. Láttam, amint Bajcsy-Zsilinszky Endrét vezették vissza a tárgyalásról, nem árult el az arca semmit. Még a tárgyalás előtt beszélgettünk róla, mi lenne, mi lehetne, ha a Parlament nem függesztené fel az ő mentelmi jogát... Huszonharmadikán, délben, autóval Kőszegre, Szálasiékhoz utazott Dominich Vilmos, a vérbíró, helyben hagyatni az ítéletet. Amíg Dominich oda volt, szinte tapintható volt a feszültség az egész fegyházban. Kora délután engem meglátogatott Pécsi József, egykori beosztottam, aki csokoládét, szappant, cigarettát, pálinkát és néhány fenyőágat hozott nekünk, s vele a zárkában elbeszélgettünk. A bíró visszatérte után a halálra ítélteknek a földszinten ideiglenes siralomházat rendeztek be, nyitott ajtóval, ajtónként két-két fegyházőrrel. Nem kértem engedélyt senkitől — nem is kaptam volna —, figyelembe sem véve az őröket, bementem Pataky István cellájába, s elbúcsúztam tőle. Egy hónapja ismertem, házimunkás volt már a Margit körúton is, itt is, és valami furcsa, egymást becsülő, egymást tisztelő emberi kapcsolat alakult ki közöttünk. Néhány percet beszélgettünk, majd megöleltük egymást, némán. Saját zárkámba menet, el kellett haladnom a Bajcsy-Zsilinszky Endrének berendezett siralomház előtt is, s láttam, hogy dr. Koczkás Gyula és Makay Miklós búcsúznak tőle, így hát nem zavartam őket. Addigi életem leborzalmasabb éjszakáját töltöttem a cellánkban, szinte semmit sem aludtam. Hajnalban, talán öt óra lehetett, amikor elindultunk dolgozni a fegy- házirodára. Révay néhány lépéssel mögöttem jött. A földszinten már üresek voltak a siralomháznak berendezett cellák, egészen közel a fegyházirodához, majdnem szemben annak ajtajával, két fegyőr között, arccal a falnak fordulva állt Bajcsy-Zsilinszky Endre. Nem tudván parancsolni érzelmeimnek, felkiáltottam: „Bandi bácsi!”. Megfordult, s mielőtt a fegyőrök megakadályozhatták volna, két kézzel megszorította a jobbomat. Az őrök gyorsan el parancsoltak egymástól bennünket, visszafordult a fal felé. Életében utoljára velem fogott kezet. (Ez az írás 1984 december első napjaiban készült el, Almásy Pál nyugalmazott altábornaggyal november végén találkoztam először, barátomnak, Simonffy András írónak a közbenjárása révén. Ezt követően többször találkoztunk, eljuttattam hozzá azokat a fényképeket, melyek róla készültek a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában, abból az alkalomból, hogy dedikálta a karácsonyi könyvvásárra megjelent, Sopronkőhidai napló című könyvét. Találkozót beszéltünk meg március 23-ra, de ő már nem élte meg ezt a napot. Látása visszafordíthatatlanul
