Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 1. szám - KÖZÉLET - G. Molnár Ferenc: Tűzből pattant milliók

Ott ülünk a 6 hónap alatt megépített üzem egyik helyiségében, amelynek be járati ajtaja fölött egy tábla hirdeti: Irodavezető. Bőrgarnitúra, szekrénysor, egy íróasztal, aztán különböző elektronikus berendezések. A falon bekeretezve „A HÉT embere” oklevél, mellette egy cirill betűs diploma és egy tabló, amelyen egy magánkurzus hallgatói örökítették meg nevüket és fejezték ki szavakban hálájukat Morvái Ferenc iránt, aki saját költségén képeztette őket napokon keresztül, helyet adva nekik abban a mátrafüredi házában, amely oly gyakran felhívja magára az arra sétálók figyelmét.

— Azt a házat néhány százezer forintért vettem — magyarázza. — Le kellett bontani és újat építeni a helyére. Mostani értéke? Néhány millió forint.

De a miniatűr Szent István-koronára a legbüszkébb, melyet a napokban ka pott hálából azért, hogy segítette a magyar korona történetét bemutató könyv meg jelenését.

— Több ezer példányt adtam el ebből a könyvből Amerikában. Tíz dollárt kap tam darabjáért.

Ezt csak úgy, mellesleg jegyezte meg, miután a miniatűr korona vörös bár sonnyal bélelt kis dobozát adta a kezembe.

— Nagyon örülök ennek a koronának. Mit szól hozzá?

Ránézek. Van-e ezen az emberen olyan vonás, amely jelezné a tíz- és tízmilliókat? Büszkeség? Rátartiság? önteltség? Micsoda? Semmi. Ha nem tudnám, kicsoda, azt képzelném, hogy egy kiskereskedő vagy egy kishivatalnok, esetleg vidéki tanító.

A beszéde nem mindig folyamatos, olykor töredezett mondatok jönnek ki a száján. Stílusában semmi különböztető sajátosság nincs. Olyan általános.

Hol van ebben az emberben a milliomos, a feltaláló? önkéntelenül kiszalad a kérdés a számon:

— Hogy van?

— Mint magánember, vagy mint... ? Eléggé fáradtan. Rosszul aludtam az éjszaka. Idegesítettek bizonyos dolgok. Egyik-másik alvállalkozó nem tartja be a határidőt. Van közöttük régebbi és van újabb partner is. Vannak, akik úgy gondolják, majd jó lesz leszállítani a terméket holnapután is. Itt van az autóm javítása is. Mielőtt elutaztam az USA-ba, odaadtam a kocsimat Mucsics László karosszéria- lakatosnak, mondván, hozza rendbe a mester. A határidőben is megegyeztünk, hogy mire újra itthon leszek, az autómat használni tudjam. Hazaérkezésem után telefonálnom kellett neki sürgetésképpen. Mi több, amikor elkészült, egy sor hiányosságot állapítottunk meg az autó javításában. Mondtam neki, hogy a számlából ötezer forintot levonok. Ha hétfőre nem lesz készen a kocsi, bérelek egy XX-es rendszámú autót, és az ő számlájára fogom használni. Még aznap estére meghozta a kocsit. Félig megjavítva, törött üveggel, kitakarítatlanul, díszlécek nélkül. Ezért a számláját csökkentett összeggel fizettem ki, és nem is ajánlom senkinek, hogy hozzá gépkocsit javítani vigyen, mert a pénzt előre felveszi, a munkát sokára és félig készíti el.

— Ebből az derül ki, hogy időnként „nevelnie” kell azokat, akikkel kapcsolatban van, akiktől megrendelt valamilyen munkát?

— Ráadásul még ilyenkor azért is neheztelnek rám, hogy szólni merek nekik a mulasztásuk miatt.

Valami birizgál belülről. Meg kell kérdeznem:

— Mondja, hol van otthon?

— Ez kényes kérdés — néhány másodpercre elhallgat, még a tekintetét is elfordítja. — Sajnos, sehol.

A cáend ismét közénk szakad.

— Mint magánember sem vagyok otthon sehol, a helyi hatóságok pedig azt szeretnék, ha egyáltalán nem lennék sehol. Én Mátrafüreden lakom a vendégházam ban, a feleségem pedig Gyöngyösön. Nem váltunk el, de... Az utóbbi évek élet formája, ez a feszített munka idegileg kimerítette a feleségem. Kérte, hagyjam abba ezt a munkát. Ö nyugodtabb körülmények között akart élni. Elege volt abból a tortúrából, amit szerintem teljesen indokolatlanul kell végigcsinálnom a helyi hatóságoknál.

— Miért helyezte át gyöngyösi telepét Nagyrédére?

— Ennek hosszú története van. Tízéves vitám volt a gyöngyösi városi vezetők kel. Nem azt csinálták, hogy megfogják a kezem és segítenek. Nem fogták meg a kezem, nem segítettek prob'émáim megoldásában.

52