Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szász Endre
^kiknek egyetlen gondjuk lenne, hogy szépen felöltözzenek, jól válasszák ki ékszereiket, hiszen a hódításhoz, a férfiszemek elkápráztatásához olyan sok és olykor olyan kevés kell. Mintha a reneszánszból, a klasszikus formák újraéledő, kissé la- zultabb öltözéke takarná ezeket a testeket. Barokkot is mondhatnék, de a barokk Európa annyi vallásosságot táplált és termelt ki magából, hogy ez a képzettársítás nyugodtan elmaradhat. A haj, a haj színe és a fejet körülvevő ornamentika nyugtalanságot kelt. Nem az arcot teszi érdekessé, hanem azt a környezetet jelzi, ahol ez a bájos női mosoly egyáltalán megélhet. Ismerősek ezek a tartásukban méltóságot és bizonyos emberi fenséget, a testiségnek mélyen lehűtött állapotát hordozó lények; noha asszonyformájukban, igéző szempárokkal arra valók, hogy szeressék őket. A festő-grafikus ezekkel az arcokkal lopta be magát a hazai és a külföldi közönség gondolkodásába, ezek nevelték őt valódi hírességgé. Ha jól olvastuk azokat a visszhangokat, amiket a hazai kritikákban és az újságokban általában felfedezhettünk. Szász Endre több is, másalrb is ennél. Igaz, valahányszor megmozdul kezében a toll, vagy az ecset, mindig is az ember, az ember arca a téma. Vagy inkább a sorsa, az a lelki tartalma, amit az ókori drámaírók olyan lenyűgözően és példamutatóan elemeztek. Mert nemcsak a bájos lányok és tüzesnek tűnő asszonyok gyújtják csak fel a festő-grafikus képzeletét, hanem az okos, nagyálmú, nehéz tekintetű férfiak is. Legtöbbször ugyan mellékszereplői minőségben, hintába állítva, méteres szakállal, annak bizonyságául, hogy a művész nem köti korhoz a játékosságot. Sőt társítja hozzá a Napot és a csillagokat, miközben a nagy jelentőségű hal elnyeli a kisebb szándékú, mert kisebb erejű és testű halat; noha az védekezésül hadrendbe sorakoztatja mitológiai időkből származó tüskéit. A hintázó öregnek olyan roggyant nadrágja Látszik, mintha az egyik térde fél méterrel lejjebb lenne a másiknál. Fején az öröklétet bizonyító, az ószövetségi hitre utaló széles karimájú kalap; talán azért, hogy a mélybe tekintő szűz, a kígyófonadékokra emlékeztető haj elrendezésével tüntessen ellene. Vagy érte? A pontosan körülhatárolt dimenziókban kutatjuk az összefüggés vonzatait, míg az asszonyi ujjak hosszú, nyúlánk fogása között fel nem ismerjük a csábítás almáját. De kinek nyújtja? Hiszen azt mégsem tételezhetjük, hogy az állva hintázó Matuzsálemben véli megtalálni párját ez a robbanékonyán és kecsesen magát kellető asszony, ez az Éva? Hány forrása van ennek a mesekészségnek, ahol minden eszünkbe juttöt egy-egy kort? Egy másik ábrázolásán — szeretném a pontos meghatározást adni, de szökik előlem a műfajt jelző szó! — a sasszerű tekintetű asszony, a kígyókat magába foglaló sisakkal, jobb kezével incselkedik a repülő, vagy inkább a levegőben úszó hallal. Az aranyszínű ruhát behálózzák rajta a geometriai ábrák, mint valami jósnő kosztümjét az ó-egyiptomi évekből. A mögötte álló vázából levelek kandikálnak ki nyurga kacsok végén, az úszkáló halak taraját önálló életet élő algák, vagy micsodák helyettesítik. Mindenütt geometriai rendben fészkelő levélcsordák nyugszanak, a tekintet még átszeli az oszlopokat és a hídszerű görbületeket, hogy aztán észrevehessük a vonalak hullámzását, amely olyan, mint a végtelen dallam, amit soha nem érünk utói, mert azt se tudjuk, honnan indult az eleje. És az már csaknem természetes, hogy a végtelennek olyan szára is elképzelhető, ami a múltban, vagyis előttünk van és nem feltétlenül olyan lehetséges csak, ami utánunk, a, holnapban érkezik meg valahonnan. De még ennél is sokrétűbb és megvesztegetőbb az a kép, amelyen a nyitott szemmel elmélkedő iány felerészben tölti ki a teret mély értelmű ábrázolásával. Miközben a hajában elevennek látszó fejdíszek mintha nyitott szájjal a szellem rémeit jeleznék. De ez csak az egyik látvány, mert a másik a hős hajós, aki klasz- szikus formájú sisakjában — ez az egyetlen öltözéke — ül a közelítő hajóban, mögötte, mint valami szószéken, vagy kényelmetlen-szűk ülőszékben szorong az a hatalmasság, aki a sasorrú hajóban inkább a szellem hatalmát, mint az örökkévalóságot személyesíti meg. A bal felső sarokban ábrák fonadékai abból az időből, amikor még a Földön túli hatalmak kézműves közreműködéssel irányították az emberi sorsot. És innen már csak egy lépés, vagy szerény nekirugaszkodás és rátalálunk arra a mitológiára, a képzelet, az álom és az öröklött motívumok egy- befonódására, amely kioktat minket: nincs önálló és eredeti képlet ebben a mi korunkban, hurcoljuk magunkban az emberiség múlhatatlan és feledhetetlen élményeit. Csak oda kell figyelnünk, le kell újból jegyeznünk. Mert Chagall sem hegedültette véletlenül az ő vityebszki rokonait, a levegőben úszva. És az ő kedves állatkái sem azért röpködtek innen-oda, hogy az ember megvallja az ő lelkét, S ha ez mitológia, akkor legyen költészet is. S ha ez a költészet, akkor legyen mitológia is! Vagy inkább metafizika, mert ebben az egész történelmi örökségben elsősorban a görögség hagyományrendszere látszik jelen lenni. Arisztotelész nem 86
