Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szász Endre
egész élet minden tudása csak azt a meggyőződést erősítheti meg bennünk, hogy mindenki áldozat ebben a világban, mert mindenki magára marad legnagyobb gondjával és a legnagyobb veszély idején. Aki annyi mindent átélt, akinek annyi eredeti és megismételhetetlen pillanat, gyötrődés jutott, mint a festőnek, aki any- nyira magas szinten kapta az élet és a valóság kioktatását, az nem tehet mást, mint gyermeki alázattal a kereső izgalom és vágyakozás keserves-édes derűjével engedelmeskedik az alkotói parancsnak. Grafikái: Ezek a pár vonalból álló jellemképek, akár a költő Pilinszky Jánosról, akár a tudós Keresztúry Dezsőről van szó, akár másokról, akár a szerelmes-szeretett Asszonyról, akár hazai vagy a francia irodalmi-művészeti hírességekről, mindenkor áll a tétel: a teljesség igénye nélkül nem szabad a papír, a tábla vagy az állvány elé állni. De még a vázlatfüzetbe se illik leírni semmit. Mert az írás marad és az írás, a vonal, a színfolt, a tér és idő rabbá tevő koordinátái visszaszólnak a lelkiismeretünknek: a nagyra, a legnagyobbra születtünk, átélni önmagunkat, ahogyan a mások jelenléte is lök ebbe a kívánt, fentebbi irányba. Még egy mozzanat: A csaknem száz tételből álló anyagot Egerben is maga rendezte el, úgy raktuk föl a falakra, ahogyan ő bemérte a műveket, egymásra tett hatásukat is újból és újból ellenőrizve. Előbb csak azt hittük, hogy jó tanárként, be akarja nekünk mutatni, mekkora kölcsönhatás van a műtárgyak között. Hogy időben és térben mindig is viszonylatok vannak, ezeknek a viszonylatoknak a módosítása, akár egy helycserével is, odébbviszi a hatást. Vagy jobbra vagy balra. Aztán rájöttünk, hogy nemegyszer visszatért az eredeti megoldáshoz, az első felrakási változathoz. Rendre törekedvén, kezelte magában az álláspontot, eltüntetni szándékozván a kételyt, az újralátott anyaggal kapcsolatban, újra átélvén a találkozás kétségeit és örömét, tisztelgett is annak a néhány évtizednek, a séta és lelki mozgás tiszteletkörével mindannak, amit a harmincas évektől megélt. Mint festő és mint ember. Vagy itt nincs is sorrend? Hiszen a nagy festő — minden személyes gyarlósága ellenére is — nagy ember. Idő mérlegeli és bizonyítja majd, hogy a legnagyobbak közül való. Mert mindig is önmagát kereste és önmagában azt a kegyelmet, ami továbbviheti őt, még magasabbra, hitben és szeretetben. Annyi vesztés után is. Ez a kiállítás, ez a Szalatnyay József volt az egri közönség legnagyobb meglepetése 1988-ban, Egerben, az oktatási igazgatóság kiállítási termében. A Megyei Művelődési Központ Kisgalériájában — kamaraméretekben — látható mindaz, amit Szász Endre magáról el tud mondani a mindig megnyerni vágyott közönségének. Szakmai minősítése szerint — de lejáratták ez a szakma szót és fogalmat! — festő, grafikus, iparművész. Ráadásul Munkácsy-díjas, ami elismerést jelez, nem minősít. És ebben a művészben éppen az az izgalmas, érdekes és vonzó, hogy egyszerre festő, grafikus és iparművész. Nem úgy, hogy hol ezt, hol azt, hol amazt csinálja, hanem a mű, amit kiereszt a tíz ujja közül, egyszerre festmény, grafika, látásmódjában mintha a plasztika valamilyen fajtája is benne lenne. Hatásukban, s főleg azt, amit elmesélnek, akár egyetlen arcról is, mindig bennük sejlik egy szobor alakja. Vagy ha az nem is, felébreszt bennünk olyan képzeteket, a történelem széles rétegeit érintő emlékeket, amikről már hallottunk, amikről már tudunk vagy tudnunk kellene. Szász Endrében fontos az is, ahogyan témáit, átélt és elképzelt, megálmodott, vagy visszahívott tartalmait előadja. Hátteret, perspektívát azzal teremt, hogy a fekete, fehér, netán arany foltok markáns mértani rendet vesznek fel, látszólag mit sem törődve azzal, mit. is tesz majd elébe az alkotó. A tér keretté fegyelme- ződik, arra indít, hogy csak az ábrázolt jelenségre összpontosítsunk, azt vegyük beható vizsgálat alá, amit ő teremt nekünk. Megjelennek az arcok, rendszerint a lányok, asszonyok, a maguk időtlen és rezzenetlen, klasszikussá csendesedő mosolyukkal. Nem hízelegnek nekünk, nem akarják elhitetni, hogy ők a mai eleven szépségek; nem is szexszimbólumok, nem is gondolattalan. tehát üres asszonyfejek. F. A. Az MMK Kisgalériájában Szász Endre
