Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Pécsi István: Az utolsó akkord

Ö, azok a kamenkai aranymeleg délutánok. A fák mögött az ősz lopakodik, bölcs kék szeme szinte simogat. A fehér kerti székre telepszik, lágybarna keze deresedő fürtjeim közt bóklász. Távolról az elmúlás illatát hozzák a lusta szelek. A tikkadt fűszönyeg majdhogy álomba zsongít. Valaki zongorán játszik. Róma vall, engem mintáz minden motívum. A még megkomponálatlan futamok. Az arcul csapott esdeklése menedékért, emberségért.

Nem borzongok, mert az este puha köpenyét teríti rám. Kihuny a nyugati izzás, ezüstlámpások riasztják a lombok közt hancúrozó árnysuhancokat. A Hold bágyadt sárgája sejtelmes ízeket lop az égi ragyogásba.

Sok ezer fényévre a vörös taszítás, a fekete indulat, a nyersszürke közömbösség, a rikácsoló zöld ragaszkodás, a késkék mohóság, az élesfehér kivagyiság honától.

Nincs más semmi, csak az a muzsika, majdani akkordjaim egymásutánja.

Ezért az atmoszféráért sajogok. Ebben lubicolkhattam egykor. Ki fejti meg, hogy hányszor? Mennyi próbára tétel a reinkarnációs láncban!

Megmérettettem, de milyennek találtattam? Az a tengernyi ütközés nem jó ómen.

De futnék ebbe az örök elíziumba. Abba a nirvánába, hol már a képek is összemosódnak, s csak az Univerzum végtelensége zsongít.

Ezernyi kör vár még rám?

Hol, mikor, mit vétettem? Nincs válasz, marad csak a meditációval ötvözött önmarcangolás.

Tehetek arról, hogy szemlélődő alkatom folyvást cselekvésre késztették a tőlem független körülmények?

Megint az a némber bukik elém. A pokolházassági vetíti elém az örökké elviselhetetlen szörnylátomásokat. S mindezt végigkínlódtam.

Rám akaszkodott. Miért nem utasítottam el azonnal?

— Kislány, apai szigorral küldöm el. Virágbontó április ne koketáljon a sápadozó szeptemberrel!

Ehelyett rabigába hajtottam a fejem, mert kényszerített. öngyilkossággal fenyegetett.

Igen, a felelősségvállalástól ódzkodhattam. A riadalom torzította máskor hibátlan éleslátásomat. Ha elzavarom, kiheveri a megszégyenítést, s újabb áldozat után néz. Keményebb férfi nem tétovázik. Ö azonban lecsapott bizonytalanságomra, s a küzdelembe bevetette valamennyi fegyverét. A hírneves zeneszerző felesége kívánt lenni.

Ellökhettem volna durván és határozottan. Ha legalább felveszem a gőgös Mester pózát. De hát engem soha nem ajzott fel a dicsőség, hidegen hagyott az elismerésözön, kizárólag arra törekedtem, hogy lelkem hangszerét megszólaltassam. Az elégedettséget megtagadtam, mert azt a motívumsort kutattam, amelyet belém plántáltak, amely műveimben nem testtesülhetett meg töretlenül. Emiatt rohamoztam a Tökély szédítő magasságba ívelő ormait. Kitartóan, de egyszer sem érve el a csúcsot. Nem válhattam hát fennhéjázóvá, dölyfös- ködővé. Az állandó kétkedés és önboncolgatás félszeggé, gátlásossá gyúrt. Ez a perszóna erre épített. Eldöntötte, hogy image-omat ő alakítja ki.

Replikázol, hogy elűzhettem volna a kétségbeesetten kipréselt igen után is.

— Nem ülünk össze. Itthagylak. Karmám más útra vezérel.

Megkíséreltem, de szótlanságba dermedtem. Aztán bárgyúan barátságról papoltam. Szamárság. Diadalmasan mosolygott. Megint becserkészett.

Nem bírtam tovább, hozzátok rohantam. Abba az utánozhatatlan őszbe. Lehiggadtam, de visszarendelt a konzervatóriumi munka. S ott állt az áüomáson. Locsogott.

18