Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Pécsi István: Az utolsó akkord
zattal! El kell indulnunk, hogy ne várjanak hiába! És ha várnak, valóban virágesővel várjanak! Remek propaganda volt ez katonáink számára, kitűnő agitáció. Katonáink most érzik majd igazán, milyen mélyen áhít bennünket az a (lefelé mulat) glóbusz! Ez pedig megszázszorozza az átütőerőt! (Energikusan.) Még egyszer köszönöm! (Kisiet. Kis csend.) KÁDAS: Propaganda ... (Bólogat.) SZUNNYAY: Agitáció..,. (Szintén.) MARGIT: De hát, gyerekek, az istenért... ZSUZSA: Könyörgök, gyerekek ... SZUNNYAYNÉ: Elképesztő... PÉNZES: Hát igen ... a művészet... szóval a művészetet nemigen vette észre ... (Alinak, kicsit lehajtott fejjel. Hirtelen függöny.) (VÉGE) POLNER ZOLTÁN Udvar holdfényben ítéletidő, felhőfoszlányok Isten bormocskos asztalán. Hujjongatnak a részeg vadászok vadul. Hajnalig kering a pohár, s az udvarra a fény kicsapódik, fagy csikorgatja a holdat s a kerítésen zörgő nyúlbőrök, mint véres magzatburkok ragyognak. PÉCSI ISTVÁN Az utolsó akkord Bob, te tudod legjobban, hogy mindig a hangulatok babonáztak meg. Azt hiszem, valaha, egyik életemben, osztályrészem volt a boldogság, a béke, a harmónia. Ennek a paradicsomi állapotnak tudatbefulladt emlékei sejlenek fel néha bennem, s ha csak villanásra is, de szembesülök a régi impressziók tájból, virágból, napszakból, festményekből felcsillanó vetületével. Ez a bűvölet legtöbbször melletted fogott el, mert folyvást éreztem, hogy felfogod lényem számomra is megmagyarázhatatlan rezdüléseit. Méghozzá némán, locsogás, fecsegés, kocapszichologizálás nélkül. Ezért nem zavarsz, idegesítesz, mint annyi barátom, társam, ismerősöm, kollégám, ostoba, dőzsölködő rajongóm. Nyílnak a titkos ajtók, elindulok, s találkozom azzal, aki lehettem. Belém költözik, s mennyei megnyugvás andalít. Ekkor fakadnak a dallamok, ilyenkor űzöm messze a fojtogató rémeket, s elvágyódom, oda, ahol már jártam, s ahová most, ha megszabadulok testem börtönéből, el is jutok. 17
